Legalábbis Chandran Nair a Global Institute for Tomorrow nevű kutató és tanácsadó intézet vezetője szerint. Nair az "ázsiai értékek" elvének egyik sokat idézett szószólója, de egyáltalán nincs egyedül a nézeteivel. Az „ázsiai értékek” polémia lényege az, hogy az ázsiai kultúrákban jellemző értékek (tisztelet, fegyelem, családközpontúság, a közösségnek az egyéni érdekek elé helyezése, a természettel való harmonikus együttélés, a természet kiuzsorázásának és a fogyasztói társadalomnak az elítélése) ha nem is felsőbbrendűek a nyugati értékekkel szemben, de sokkal jobban képesek garantálni egy boldog és kiegyensúlyozott világ létrejöttét.

 

Az idő és a globális trendek kétségkívül Ázsiának dolgoznak, Ázsia nem csak demográfiai szempontból fogja hihetetlen mértékben túlnőni Európát és a Nyugatot, de gazdasági és geopolitikai szempontból is – legalábbis, ha a mostani trendeket előre vetítjük. És számtalan kiváló példa akad Ázsiában arra, hogy a keleti társadalmak is fel tudnak zárkózni. Japán példája különleges ebből a szempontból, mert elfogadta a nyugati normákat, és a világ egyik legtehetősebb országává vált. Ezzel együtt Japán példája azt a nézetet erősítette, hogy a Kelet számára az egyetlen út a sikerhez Nyugat felé vezet. De a ’90-es években egyre többen látják és kritizálják a nyugati világ problémáit, a bűnözést, a meggyengült moralitást, a parlamentáris demokráciából való kiábrándulást. Úgy látom, hogy az ázsiai elitekben ez a vélemény – pláne a gazdasági válság után, amikor már Európában is sokan a kapitalizmust temetik – egyre határozottabb lesz. Továbbá Kína lesz az első olyan súlyú keleti társadalom, amely komolyan alternatívát mutathat, legalábbis egy kísérlet erejéig, a Nyugatnak, és megkísérelheti a gyakorlatban is bizonyítani az „ázsiai értékek” felsőbbrendűségét. A felsőbbrendűség persze egy olyan kifejezés, amivel még a Ázsiában is csínján bánnak, de egyre több keleti politikus és gondolkodó vélekedik úgy, hogy a harmonikus és versenyképes társadalom hosszú távú morális alapjai kizárólag az ázsiai értékeken alapulhatnak.

 

Chandran Nair most egy új színt ad mindehhez: ő egyenesen úgy látja, hogy a világ megmentése múlik Ázsián. A nyugat végveszélybe sodorta a világgazdaságot és magát a Földet is, és most a keleten a sor, hogy ezt a végzetes hibát jóvátegye. Szerinte a 21. század világválsága, a klimatikus végveszély és a természeti erőforrások katasztrofális megfogyatkozása illetve leromlása a 20. századi fogyasztásra épülő nyugati vadkapitalizmusának az eredménye. Ezért véget kell vetni a nyugati gazdasági modell világuralmának, és erre csak Ázsia, az ázsiai politikai elitek képesek. Ehhez azonban Ázsiának gyökeres mentális átalakuláson kell átesnie: el kell hinnie, hogy a nyugati recept, vagyis a technikai fejlődésbe és az innovációba vetett hit valamint korlátlan verseny nem jelent megoldást, sőt a világ természeti és gazdasági végítéletét eredményezi. Ezért korlátozni kell a termelést, a fogyasztást, és mindenekelőtt a természeti kincsek felhasználását. Más szóval gyökeresen át kell írni a globális kapitalizmus szabálykönyvét. Ez a legfontosabb feladata az ázsiai kormányoknak a következő évtizedekben. 2050-ben amikor 5 milliárd ázsiai fogyaszt olyan mértékben, mint amilyen mértékben ma az amerikaiak fogyasztanak egyszerűen elképzelhetetlen lenne – vallja, és ebben a jelen peremfeltételek változatlanságát feltételezve igaza is van. A kihívás olyan hatalmas, hogy ezt az alapvető paradigmaváltást nem lehet a piacokra bízni, sem a nyugatra, vagyis az ázsiai politikai eliteknek kell megértetniük a világgal, hogy arra szükség van, és jó példával kell elöl járniuk, komoly kitermelési és fogyasztási kvóták sőt tiltások alkalmazásával, a negatívtermészeti externáliák minden termékbe való beárazásával. Tekintve, hogy a leghatalmasabb ázsiai országban, Kínában formáját tekintve még a mai napig is kommunista diktatúra van hatalmon, ez különösen kényes lenne a nyugat szempontjából.

 

Nair felvetései, aminek igen komoly nyugati lapok adnak teret, igen érdekesek, de komoly kételyek merülnek fel velük kapcsolatban, főképp a gyakorlati alkalmazást tekintve. 2010-ben nehéz elképzelni, hogy a tavaly a világ legnagyobb exportőrévé, idén a legnagyobb ipari termelőjévé és széndioxid-kibocsátójává vált Kína lesz a termelési és fogyasztási önmegtartóztatás élharcosa. India – habitusát tekintve – sokkal alkalmasabb lenne erre, de ne felejtsük el, hogy önmagában bizonyosan nem lépne az önkorlátozás útjára, ha nagy regionális riválisa nem tenne így. Márpedig Kína egy ideig valószínűleg éppen ellentétes irányú stratégiát fog követni. A nyugatnak tehát valószínűleg nem kell arra készülnie, hogy a globális kapitalizmus szabályait Ázsiában írják át gyökeresen.