2009 őszén a világ több pontján feltették a kérdést: ki is ez a Václav Klaus? Nos, ő az EU GDP-jének egy százalékát megtermelő, tengertől elzárt, posztkommunista ország alapvetően szimbolikus hatalommal felruházott köztársasági elnöke, aki néhány hétig izgalomban tartotta az európai politikusokat a lisszaboni szerződés ratifikálásának lebegtetésével.
Az efféle izgalmakra a történelem nem emlékszik majd, a szereplők gyorsan feledésbe merülnek: a cseh elnök magánszámáról fél év múlva már senki sem fog beszélni. Václav Klaus azonban igenis fontos. Nem a fentiek miatt, hanem azért mert ő testesíti meg az ellentmondást, ami az európai integráció jövője szempontjából a legfontosabb. Klaus ugyanis egyrészt piacpárti, másrészt utálja az EU-t. Fél évszázaddal a modern európai integráció megszületése után még ma is úgy tűnik, hogy az EU nem lehet egyszerre politikai unió és liberális szellemiségű vagy az egyik, vagy a másik.
Az európai integráció ügye két szekértábor vitájának az áldozata. Leegyszerűsítve: az etatista föderalisták végcélja a politikai unió, a liberális funkcionalistáké pedig egy közös piac. A föderalizmus a nemzetállam hatalmát az integráció kezében összpontosítaná, a funkcionalizmus viszont az államok tevékenységét kívánja egy magasabb, nemzetközi szinten egyesíteni. A probléma gyökere az, hogy a föderalisták táborába a jóléti állam fenntartásának hívei, néhány (de fontos) kivételtől eltekintve baloldaliak tartoznak. Jellemző rájuk a gazdasági bezárkózásra, protekcionizmusra törekvés és a globalizációellenesség. Keynesiánusok, vagyis fontos szerepet tulajdonítanak az állam beavatkozó szerepének. Alapvetően bővítésellenesek, a bővítésekben az unió felhígulásának, vagy akár felbomlásának a veszélyét látják. A fejlődés motorját a politikai döntésekben, a szabályozásban és az intézményekben látják. "Európa" végcélja szerintük a politikai egység, amelyet politikai eszközökkel, vagyis felülről lefelé kell létrehozni, kb. úgy, ahogy eddig is megtörténtek az integráció nagy lépései.
A másik tábor a piacpártiaké. Ők az EU szerepét a piaci szabályok megteremtésében és garantálásában látják. Számukra a bővítés nem veszélyforrás (hiszen nem aggódnak az unió politikai kohéziójának csökkenése miatt), hanem lehetőség a páneurópai szabad piac kiterjesztésére. Alapvetően liberálisok és jobboldaliak, egy részüket euroszkeptikusnak is nevezhetjük. Hívei a rugalmas integrációs megoldásoknak, a nemzeti szuverenitás igen fontos szempont a számukra, a politikai uniót vehemensen ellenzik.
A két tábor nézeteiből sok furcsaságot, álszentséget lehet kiragadni. A szolidaritást alapértékként valló baloldaliak pl. bővítésellenesek, vagyis ellenzik a szegényebb országok és azok munkásainak felzárkóztatását, az állam szerepét minimálisra korlátozó liberálisok pedig épp a nemzeti szuverenitás jelentőségét hangsúlyozzák. Európa nemcsak társadalmi értelemben felkészületlen a politikai integrációra, de mentálisan is. A nemzetállami keretekben kifejlődött politikai fogalmak és világnézetek "Brüsszelben" gyakran összekuszálódnak, a két említett tábor sem határozható meg egzakt módon, statikusan, de mint modell jól használható.
Az európai politikai elit két szekértáborának kompromisszumot kell kötnie, különben az unió marginalizálódni fog. Európa talán eddigi legfontosabb intellektuális és politikai kihívása előtt áll: hogyan lehet megértetni a nemzeti szuverenitást féltő oldallal, hogy Európa szorosabb politikai együttműködés nélkül nemcsak, hogy lemaradhat a világban, de akár destabilizálódhat. És hogyan lehet meggyőzni a jóléti modellhez ragaszkodó föderalistákat, hogy a verseny kíméletlen, és a globális munkaerőpiacra lépő milliárdnyi keleti versenytárs megjelenése miatt vissza kell venni a jóléti vívmányokból.
Az európai gazdasági-társadalmi modell reformjáról való megállapodás a legfontosabb előfeltétele egy sikeres politikai integráció felé való elindulásnak. Ezután lehet elgondolkodni a politikai integráció időzítésén, tagjainak körén, működési elvein és olyan kérdéseken például, hogy mit kezdünk Törökországgal. Az alapkonszenzus hiányában a politikai unió nem fogja erősíteni a kontinenst, sőt komoly feszültségforrássá is válhat. Európa továbbfejlődésének a kulcsa a megfelelő rugalmasságot biztosító keret megtalálása az egyre heterogénebb szövetség egyben tartására. Szerencsére vannak tagországok - mint például Magyarország -, amelyek egyszerre fogadják el a piaci liberalizmust és a szorosabb politikai integráció szükségességét.
Nem lehet megúszni a kérdést, hogy mi az EU célja. A szabad kereskedelem, vagy egy leendő valódi nemzetközösség, politikai unió, egységesülő identitástudattal. A válaszom az, hogy mindkettő, de ez képtelenség úgy, hogy az európai tagországok politikusai és az Európai Parlament képviselői "levezető elnököt" választanak valódi helyett, nem akarnak igazi elnököt, markáns európai arcot Európa élére - a fejük fölé. A jelölési hercehurca végére ettől már Sarkozy is visszatáncolt, Brown és Merkel mellé. A nemzeti szuverenitás ma is meghatározó szempont Brüsszelben. A tagállamok megijedtek a kínkeservesen elfogadott, és a közel egy évtizedes vita során egyre inkább felvizezett új európai szerződés lehetséges következményeitől. Nem véletlenül. A fontolva haladáshoz, a patikamérlegen kimért kompromisszumokhoz, vagy a sodródáshoz szokott politikusok generációi alakították az unió életét az elmúlt fél évszázadban - tulajdonképpen nem is sikertelenül. De ez az EU történetének második fél évszázadában már kevés lesz.
A második világháború után Európa geopolitikai szempontból már csak árnyéka volt a régi önmagának: amerikai rakéták védték meg az orosz birodalomtól, és kulturális dominanciája is véget ért. De mégis ekkor élte egyik legfényesebb időszakát, ami a társadalmi jólétet, igazságosságot és biztonságot illeti. A lehanyatló hatalmak először mindig geopolitikai hatalmukat vesztik el, a jólétüket még sokáig megtarthatják ezután is. De ez a legkényesebb időszak: ekkor a legsérülékenyebbek. A jólét és a fejlett kultúrájukba vetett hit elhomályosítja a látásukat: elkényelmesednek és nem ismerik fel, hogy lépéskényszerben vannak. A világ megváltozott: az európai munkások bérét egyre inkább a kínai gazdaság teljesítménye befolyásolja, Obama már nem látogat el a berlini fal leomlásának huszadik évfordulójára. Az európai országok belső vitái ma már nem kerülnek a sajtó címoldalára Washingtonban, Pekingben vagy Szingapúrban. Sőt: a lisszaboni szerződés sem. Ma már a második oldalra sem férnek be. Ezzel együtt a lisszaboni szerződés fontos lehetőség Európa számára, hogy kezdjen magával valamit és megőrizze nemzetközi súlyát. De bármilyen csillogó és szofisztikált az európai jog és terméke az új szerződés, csak annyit ér, amennyit a gyakorlat kihoz belőle. Európának az alapító atyák új generációjára van szüksége, akik nem csak a szkeptikus európai közvéleménnyel tudják elhitetni, hogy Európa fontos, hanem Amerikával és Kínával is.
És ha azt kérdezik Pekingben, hogy ki is az a - brit konzervatív médiában fanatikus föderalistaként beállított Herman Van Rompuy. Válaszoljuk azt, hogy ő egy nemzetközi szinten tökéletesen ismeretlen vezetője egy széthullás felé araszoló apró országnak mely, ha város lenne, be sem kerülne a kínai top tízbe, s azért választottak őt az EU tagországainak vezetői, hogy egy arasznyit se csökkentse a "hatalmukat", hogy ne csináljon semmi különöset? Vagy azt, hogy ő az euroszkeptikus Nagy-Britannia által jelölt, szintén tökéletesen ismeretlen uniós külügyminiszter, Lady Ashton optikai ellensúlya? Vagy kitalálunk valami grandiózusabbat, szellemesebbet? A politikában a költői kérdés nem más, mint gúny szofisztikált csomagolásban. A geopolitikában a sziporkák nem számítanak, mindegy, mit válaszolunk egy költői kérdésre. E nélkül is világos, hogy Európa első "elnöke" Európa szándékainak megtestesítője-e, erejének és egységének a szimbóluma-e, avagy sem.
Marján Attila
