A terrorizmus ügyében mindenki teszi a dolgát Nyugaton: a héják lecsapnak, a galambok békülnének, a hírszerzők homlokráncolva aggódnak, a vallási fanatikusok pedig világvégét kiáltanak. A terrorizmus ugyanis nem olyan, mint a globális felmelegedés: a bombamerényletek pszichológiai hatása azonnali és sokkoló.

A terror és a terrorellenes harc nagyon könnyen kultúrák közti válsághoz, küzdelemhez vezethet. A más népekhez, kultúrákhoz, csoportokhoz fűződő ellenséges érzületek agresszív kiélése egyébként végigkíséri az emberi történelmet. Samuel Huntington A civilizációk összecsapása című világhírű könyvében előrevetíti, hogy a zsidó-keresztény és az iszlám gyökerű kultúrkör nem képes megférni egymás mellet, ezért összecsapásuk elkerülhetetlen. 2001 óta jóslatát egyre többen veszik komolyan a világban. A vallási fundamentalizmus és a terrorizmus összekapcsolódása nem új keletű jelenség, de mára a világ közérzetét alapvetően meghatározó tényezővé vált, és a nyugati közvélemény számára kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatott a kultúrák harcának elkerülhetetlenségére.

Az iszlám terrorizmus a 2001. szeptember 11-i New York-i támadás óta az egyik központi globális problémává nőtte ki magát. Az Egyesült Államok katonai és terrorelhárítási tevékenysége az Al Kaidát (ami már húsz éve robbant és gyilkol világszerte) jelentősen legyengítette ugyan, de képtelen volt kezelni azt a tényt, hogy a legutóbbi évek terroristái alig vagy egyáltalán nem kötődnek ehhez a szervezethez, hanem gyakran a nyugati társadalmakban felnövő muszlim fiatalokból kerülnek ki. Az Európában számon tartott terrorista sejtek legtöbbje 10-15 helyi születésű, nem fundamentalista családból származó 15–30 éves fiúból, férfiből áll, akik elsősorban akcióorientáltak, és csak másodsorban ideológiailag motiváltak. A csoporttagok 70%-a baráti alapon szerveződik, és mindössze 10%-uk a fundamentalista iszlám tanodák és egyesületek által. A csoporttagok átlagéletkora rohamosan csökken: az internetes chatroomokon egyre fiatalabb fiúk csábulnak el a csoportok erőt, kiutat, hamis hősiességet árasztó imázsának hatására. A londoni bombamerénylők például rendszeresen edzőtermekben és raftingtúrákon találkoztak és fejlesztették tökélyre saját radikalizmusukat. Egy ilyen rendszert szinte lehetetlen a jól szervezett terrorista masinériák, mint például az Al Kaida, elpusztítására létrehozott nehéztüzérséggel megsemmisíteni. A becslések szerint az amerikai terrorellenes harc (beleértve az afgán és az iraki háborút, illetve a belbiztonság megerősítését is) számlája már egybillió dollárnál tart, míg az Al Kaidának csak néhány millió dolláros költségei voltak. Ahogy a terrorizmus a Nyugat biztonságára, úgy a radikális iszlámizmus a Nyugat értékrendjére jelent komoly kihívást. A nyugati értékek, mint a szabadság, az egyenjogúság, a tolerancia a radikális iszlám szemében egyáltalán nem minősülnek értéknek, és ez az ellentét minden bizonnyal hosszú távon feszült viszonyt eredményez majd a világban e két kultúra között.

Egy – egyáltalán nem meglepő módon – többmilliós példányszámban elkelt könyvben1 olvasom: „A Biblia azt jövendöli, hogy a végidőkben a világ egyetlen gazdasági, kormányzati és vallási keretben egyesül újra, és ez a hatalom fenyegetően Isten felé emeli öklét. Az Istennel szembeni globális egységet az Antikrisztus fogja vezetni (Jel 13, 3–18) ... A terrorfenyegetettség árnyékában a nemzetek nem különíthetik el többé magukat. A világméretűvé vált terror egységbe kovácsolja a világot. A Biblia előrejelzése szerint az Antikrisztus kihasználja ezt a félelem keltette lehetőséget, és megszerzi a globális hálózatokba rendeződött országok feletti ellenőrzést, ezzel pedig a világuralmat.”

Az amerikai nemzetbiztonsági szervek aggodalmasan csóválják a fejüket és a közel-keleti térség helyzetének elszabadulásától félnek, aminek oka lehet a terrorizmus elszabadulása, de az Irán regionális hatalommá válása során kialakuló konfliktussorozat is. Nem kizárt egy közel-keleti fegyverkezési verseny kialakulása és az erőforrásokért folytatott marakodás elfajulása sem. Véleményük szerint az Al Kaida ereje folyamatosan csökkeni fog, de amíg fennmarad a nyomor és a társadalmi feszültségek sora a térségben, addig megmarad a terrorizmus is. Az Al Kaida ugyan az öregedés és a kifáradás jeleit mutatja, helyét gyorsan átvehetik mások, a terroristák újabb generációja. Ezzel együtt az amerikai hírszerzés úgy látja, hogy a terrorizmus társadalmi támogatottsága – hacsak valami jelentős fordulat nem következik be a világpolitikában – fokozatosan csökkenni fog az arab társadalmakban. Ezt támasztja alá a terroristák egymás között folytatott lehallgatott beszélgetéseinek és üzenetváltásainak értékelése is: egyre inkább veszve érzik magukat, mert alulmaradnak a társadalom megnyerésében a nyugati materiális értékekkel és mintákkal szemben.

A meghatározó, mérsékelt amerikai szerzők, mint Fareed Zakaria, az iszlám fenyegetést nem tekintik sem hatalmasnak, sem örökérvényűnek. A fundamentalizmus, a radikalizmus és a terrorizmus, ami a muszlim társadalmak diszfunkcionalitásának tünete, a társadalom egy törpe minoritásához köthető. Ráadásul a Nyugat mérhetetlenül leegyszerűsíti és egybemossa a muszlim világot, ami rendkívül heterogén akár az etnikumokat, akár a vallási irányzatokat nézzük. A 2001-es terrortámadás előtt az Al Kaida és egyéb terrorszervezetek csak idegesítették a Nyugatot, de az komoly fenyegetést nem látott bennük. Azóta kerültek a címlapokra és az amerikai politika homlokterébe. De a 2001-es támadás óta az Al Kaida Oszama Bin Laden által vezetett központi sejtje egyetlen jelentős terrorakciót sem tudott elkövetni. Igaz követtek el eleget mások, de ezek sokkhatása egyre kisebb volt a nyugati társadalmakban, ami komoly kudarc a terroristák szemszögéből nézve.

Joschka Fischer egykori német külügyminiszter vetette fel, hogy az araboknak egy arab Jean Monnet-ra van szükségük. (Jean Monnet francia közgazdász volt az európai integráció egyik alapító atyja, aki megálmodta és elindította az európai országok közeledését a II. világháború után.) Jönnie kell egy arab politikusnak, aki képes lesz elindítani az arab országok békés integrációját, ami egyetlen garanciája a térség békés fejlődésének és annak, hogy a Nyugat iszlám radikalizmus általi fenyegetettsége megszűnjön. A modern európai integráció a nagy kibéküléssel és legfontosabb nyersanyagok, a vas és a szén termelésének közös kalapba helyezésével indult. Az araboknak ugyanezt kellene tennie a vízzel és az olajjal. A békés gazdasági integráció mintája éppen Európa lehetne, amely fél évszázad alatt felhúzott egy jómódú és békés közös házat – írja Fischer. Az európai terrorellenes politika eredményessége sok tekintetben attól függ, hogy az EU képes lesz-e egységesebb és ütőképesebb külpolitikát folytatni. Az egységes fellépés különösen fontos a potenciális terrorfenyegetést jelentő országokkal vagy rezsimekkel szemben. A hagyományos terrorelhárítás mint rendőrségi, titkosszolgálati tevékenység alapvetően nemzetállami szinten folyik, és a meglehetősen korlátozott együttműködés a tagállamok között csak néhány éve indult el, ami szintén a terroristáknak kedvez.

Jóllehet Eliot Cohen Wall Street Journalban megjelent híres cikkében azt állítja, hogy jelenleg a negyedik világháború folyik (a harmadik a hidegháború volt), és nincs olyan közéleti szereplő, aki ha meglátja a mikrofont, ne kezdene el arról papolni, hogy sosem volt még ilyen veszélyes a világ. A helyzet az, hogy – jóllehet persze a mai világ is tele van veszélyekkel – még sosem éltünk ilyen biztonságosan, mint az elmúlt néhány évtizedben. Minden lokális háború és a menetrendszerűvé váló terrortámadások ellenére sem. 1945 óta sosem dúlt ilyen kevés háború a Földön, ki emlékszik már arra, hogy a ’80-as években kitört iraki-iráni háború egymillió ember életét követelte vagy hogy egy apró közép-amerikai országban, Hondurasban százezer ember veszett oda egy konfliktusban? Ma már nincsenek posztkolonizációs problémák, amelyek a legtöbb háborút okozták a II. világháború után, és amelyek azt eredményezték, hogy Franciaország és Anglia több háborút vívott a modern korban, mint bárki más a világban. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a jelentős hatalmak egymásnak esnének, de ez nem régóta van így. Veszélyérzetünket felerősíti a globális média, amely szinte a konfliktus kirobbanása pillanatában elviszi a híreket és a képeket mindenki hálószobájába az egész világon. A másik ok már megalapozottabb: a fegyverek egyre erősebbek és a globalizáció sok tekintetben a terroristák dolgát is könnyebbé teszi.

„A demokrácia exportja Amerika biztonságát szolgálja. A tekintélyuralmi nagyhatalmak demokratizálása biztonsági szempontból is fontosnak bizonyult. Nyilvánvaló, hogy a II. világháború után a német, az olasz és a japán diktatúra összeomlásával Amerika biztonsága nőtt” – írja a nagy tekintélyű amerikai tudós, Francis Fukuyama, aki szerint a demokrácia globális erősítése Amerikának nemcsak érdeke, hanem erkölcsi kötelessége is. Fukuyama az orosz birodalom és a kommunizmus összeomlása után a nyugati demokrácia globális győzelmét jósolta. Miután ez nem következett be, Amerika elindult és megpróbálta elterjeszteni azt, ha kell fegyverrel és gyakran összekötve a terrorellenes harc ideológiájával.

Az ezredforduló óta azonban nem nőtt, hanem csökkent a szabadnak minősített országok száma (sőt megjelent egy sor formálisan demokratikus, valójában áldemokratikus ország is), holott az Egyesült Államok pénzben és emberéletben rekordnagyságú áldozatokat hozott a demokrácia és a szabadság terjesztése érdekében. Felmérések szerint az amerikaiak többsége pártállástól függetlenül azt szeretné, ha Amerika felhagyna a demokrácia exportjának erőltetésével, és csak akkor avatkozna be külföldön, ha közvetlen gazdasági vagy biztonsági érdekei úgy kívánják. Az ellenzők szerint a gazdasági fejlettség alacsony szintjén a szabadság antidemokratikus erőket hoz felszínre, ezért Amerikának előbb a gazdasági fejlesztésre és a liberális gazdaság meghonosítására kell törekednie. Másrészt az erőszakos amerikai fellépés megerősíti a nemzetközi terrorizmust.

A demokrácia exportjának amerikai koncepciója a nemzetközi kapcsolatokban is komoly hullámokat vet. Már szóltam többször is arról, hogy az iraki intervenció milyen dührohamot váltott ki Európa számos országában, de mi Kína véleménye? Kína az USA terrorellenes harcát csak birodalmi erőkiterjesztésnek tartja, egy hegemón hatalom geopolitikájának, amit ideológiai mázzal önt le. De azért a terrorizmus Kína számára is probléma, ezért semlegesen viszonyulnak az amerikai terrorellenes politikához. Sőt azt is belátják, hogy a szeptember 11-i támadás jól jött nekik, hiszen az USA figyelmét és energiáit a Közel-Kelet és a terrorizmus kötötte le, ami Kína geopolitikai felnőtté válása szempontjából a legfontosabb időszakban hagyott számukra több levegőt. Egy a szeptemberi terrortámadás nélküli világban az USA keményebb Kína-politikát folytatott volna. A kínaiak egyébként nagyon harcias népnek tartják az amerikaiakat, náluk már csak a japánokat tartják harciasabbnak, míg önmagukat természetesen békésnek tekintik. Az amerikai vezetés viszont meg van győződve arról, hogy a kínai politika Amerika-ellenessége folyamatosan nő.

Két nehéz elvi kérdés vár válaszra: lehet-e kívülről, fegyverekkel bevezetni a demokráciát és a nem nyugati kultúrkörök számára egy az egyben adoptálható-e a nyugati liberális demokrácia? Komoly kétségek merülnek fel mindkettővel kapcsolatban. A jobboldali vezetők – mint Thatcher, Reagan és Bush – által is kedvelt demokráciaexport kétségtelenül tartósan vissza fog szorulni a népszerűségi listákon Amerikában is. Obama listáján – látványosan szakítva a Bush-érával - rögtön jelentősen hátrébb sorolódott