Egy periférikus, gazdasági és politikai szempontból is jelentéktelen ország csődje elég volt ahhoz, hogy végre mindenki számára világos legyen: egy ország nélküli pénz nem életképes. Az Európai Unió megpróbálta a politikai unió nélküli monetáris uniót létrehozni, de kiderült: vagy mindkettő kell, vagy egyik sem.

Természetesen ezt sokan mindig is így gondolták, de az EU politikai vezetői jobb híján a félmegoldást választották és abban bíztak, hogy majd csak lesz valahogy, esetleg abban, hogy a politikai integráció majd automatikusan követni fogja a gazdaságit. Mások pedig – mivel ennél szkeptikusabbak voltak – abban bíztak, mert másban nem bízhattak, hogy ez a felemás helyzet elvezet egy hatalmas krízishez, ami rákényszeríti az EU-t a szorosabb politikai integrációra. Vagyis, ami nem megy szépszerével, az majd menni fog a kényszer hatása alatt. Nos, a krízis megérkezett.

Nem érdemes túl sok szót vesztegetni Görögországra vagy a segélycsomagra és a cserébe előírt brutális megszorító intézkedésekre. A görögök most azt eszik, amit maguknak főztek. A balkáni ország egy évtizede hazudik Brüsszelnek és a többi tagországnak: valójában soha – ezt szeretném még egyszer leírni: soha – nem teljesítették még az euróhoz minimálisan szükséges 3 százalékos költségvetési hiányt sem. Sem a tagságuk előtt, sem a tagságuk alatt. A tücsökre megérkezett a tél. Az persze szomorú, hogy nagyon sokszor a tücskök diktálják az iramot. Emlékezzünk csak arra, hogy a második ír népszavazás előtt az írek szinte bármit megkaptak az EU-tól, csak, hogy megszavazzák végre a Lisszaboni Szerződést. Számomra az sem volt kétséges, hogy a tagországok – kerüljön, amibe kerül – megmentik Görögországot a csődtől, hiszen saját magukat féltik. Az egész eurózóna stabilitását, sőt a közös pénz jövőjét.

A közös pénzét, ami sok tekintetben egy közgazdasági nonszensz, hiszen nem csak országa nincs és a mögötte álló politikai intézményrendszer pehelysúlyú, de alapvető gazdasági integrációs alapok is hiányoznak mögüle. Az EU-nak nincs hadserege, nincs külpolitikája – nagy ügy mondhatnánk – de nincs költségvetése sem. Ami van az egy, a közös GDP egy százalékát kitevő laboratórium költségvetés (egy modern piacgazdaság esetében a költségvetés a GDP mintegy 40 százaléka), ami nem azokra a dolgokra költ, amikre egy "rendes" büdzsé, hanem egészen más funkciókra – többek között még ma is szinte minden második eurót - agrártámogatásokra. A fő probléma azonban az, hogy ez a költségvetés képtelen összeurópai szinten jelentős transzfereket végrehajtani a különböző fejlettségi szinten és gazdasági ciklusban lévő eurózóna tagok között. De még ennél is megdöbbentőbb, hogy az eurózónának nincsen közös gazdaságpolitikája és még a mai napig egyhangú döntés kell a közös adózási szabályok elfogadásához (vagyis akár a máltai pénzügyminiszter vétózhat). Ha ezeket egy átlagos közgazdász vagy politológus meggondolja, arra a következtetésre jut, hogy kész csoda, hogy eddig működött - ráadásul rendkívül jól - a közös pénz.

Az euró nem a gazdaság, hanem a politika gyermeke, ráadásul egy olyan gyerek, amire a szülők - Németország és Franciaország  - igazán büszkék lehetnek. Amikor megkérdezek egy amerikait vagy egy kínait arról, hogy mi jut az eszébe Európáról, a kultúra és a szép városok mellett az eurót emlegetik. Az euró nem csak stabil valuta, de az európai integráció egyetlen mindenki számára kézzelfogható szimbóluma is lett. A közös pénz egy nagy álom – az európai integráció – és egy bátor politikai döntés – Franciaország és Németország közös sötétbe ugrásának – eredménye. Kohl és Mitterand és kortársai létrehozták a közös pénzt – jóllehet már ők is tudták, hogy ez hosszú távon politikai unió nélkül nem fog működni. El is indítottak egy kormányközi konferenciát a politikai unióról, az euró létrehozásáról szóló kormányközi konferenciával párhuzamosan, de mint tudjuk ebből nem lett semmi. Merkel és Sarkozy és kortársaik felelőssége, hogy eldöntsék létrejön-e az integráció másik tartóoszlopa.

Ha azt gondolnánk, hogy a Lisszaboni Szerződés (a felvizezett európai alkotmány) elfogadásával minden rendben lesz majd, azt hiszem, csalatkoznunk kell. Ez nem több mint a szokásos fontolva haladás és a problémák elodázása. Lehet, hogy húsz év múlva sajnálni fogjuk, hogy megelégedtünk egy ilyen félmegoldással, és talán jobb lett volna egy krízis, amit mondjuk egy második ír nem okozhatott volna. Az európai elit az intézményekre, a szerződésekre, a jogra, a jogfolytonosságra koncentrál ha az EU-ról van szó. Többek között ezért olyan unalmas az átlagember számára az európai integráció és "Brüsszel". 2009-ben sokan megnyugodtak, hogy sikerült elhárítani az intézmények és a jogrend fejlődése útjában álló akadályokat az új szerződés elfogadásával. Hátra lehet dőlni – a rendszer majd duruzsol szépen csendben tovább.

Aztán jött a görög válság, ami egy sokkal húsbavágóbb területen – a gazdaság és a monetáris unió – területén kezdte ki az integráció tűrőképességét. A közös pénz nem játék, a bukása az egész kontinenst vetheti súlyos válságba, emberek százmilliói veszíthetik el anyagi biztonságukat – tessék megkérdezni az argentinokat erről. Kohl és Miterrand feladta a leckét az utódoknak: nagyon sok mindent lehet ma már veszíteni. Obama nem jön Európába, mert irrelevánsnak tartja? Kellemetlen. A kínaiak bezárkóznak az amerikaiakkal a szobába Koppenhágában a klímacsúcson és aztán közlik a folyosón várakozó európaiakkal a végeredményt? Kínos. Az orosz politikai úgy játszik a széthúzó európai országokkal energiaügyben, ahogy akar? Zavaró. De az, hogy egy kontinentális valutaválság miatt százmilliók kerülnek létbizonytalanságba, ez már más kategória.

Elvileg fennáll a lehetősége annak, hogy az EU belátva a képtelenségét a monetáris unió megfelelő működtetésére, tudatosan és mind a piaci mind a politikai kockázatokat figyelembe véve kivezeti az eurót a piacról, pontosan olyan professzionálisan, mint ahogy bevezette tíz éve. De ez csak elvi lehetőség, a gyakorlatban szinte elképzelhetetlen. Marad tehát a másik út: amin az Európát egyesítő politikai generáció még morfondírozhatott, azt a globalizációs versenyt elveszteni látszó generáció már kénytelen meglépni. Előremenekülni egy politikai unióba. Mindez persze rendkívül kétséges és számtalan bizonytalansággal terhelt projekt. Valószínűleg nem fogja magába integrálni Európa egészét, hanem egy kétsebességes Uniót fog eredményezni. Mindez a puszta túlélésen túl megoldana olyan kéréseket is, mint a geostratégiai szempontból létfontosságú török csatlakozást és lehetőséget adna az Egyesült Királyságnak is arra, hogy eldöntse: kint vagy bent? Euróval, vagy euró nélkül?

Marján Attila

geopoly.blog.hu