„Kindia” – vagyis Kína és India kettősének lakossága már ma a világ teljes népességének több mint 40 százalékát teszi ki, annyit, mint az utánuk következő húsz legnépesebb ország együttvéve. Kindia gazdasági és politikai felemelkedésének jelentőségét már ma is sokan a hidegháború befejeződéséhez vagy akár a Római Birodalom megszületéséhez mérik. Még ha egyesek túlzónak tartják is ezeket a kijelentéseket, akkor is kétségtelen: az új világrendben kritikus fontosságú lesz a két óriás viszonya..
1970-ben, a Tienanmen téri május elsejei ünnepség alatt a díszpáholyban Mao odafordult egy vezető indiai diplomatához, Brajesh Mishrához és azt mondta neki: „India nagyszerű ország, és az indiai nép nagyszerű nép.” Na és – vonhatnánk meg a vállunkat – mi ebben a kijelentésben a nagy szám? A válasz az, hogy bizony a két ország politikai viszonya a második világháború után rendkívül feszült volt, és egy ilyen kijelentés Mao szájából nem volt mindennapos. 1954 után 28 évet kellett várni arra, hogy miniszterelnöki szintű találkozóra kerüljön sor a két állam között, Radzsiv Gandhi 1988-as pekingi látogatása viszont valóságos áttörést hozott a kapcsolatokban. Rendszeresekké váltak a magas szintű egyeztetések, munkacsoportok jöttek létre a határviták rendezésére, a kétoldalú kereskedelem, a kulturális és a kutatási kapcsolatok fejlesztésére. Ennek hatására a két ország közötti kereskedelem a ’90-es évektől folyamatosan és egyre gyorsuló iramban nő. De ez nem volt mindig így: az ötvenes évek virágzó együttműködése után 1962-ben háború tört ki a két ország között a kezelhetetlenné váló határviták miatt. A bangladesi függetlenségi háborúban India és Kína ismét ellentétes oldalra került: Kína a pakisztáni megszálló erőket támogatta a háborúban, sőt később aktívan segítette a pakisztáni atomfegyverkezési terveket is. Kínát pedig India Tibettel kapcsolatos álláspontja hergelte folyamatosan. A két ország, a két nép kapcsolata évezredekre nyúlik vissza, hiszen a két leghosszabb múlttal rendelkező államról van szó. Ezek a kapcsolatok azonban sosem voltak igazán mélyek, amit részben a két társadalom eltérő mentalitása okozott. Ez a mentalitásbeli különbség megmutatkozott abban is, ahogy a gyarmati uralomtól felszabadították magukat: Kína harccal, katonai erővel, és militáns ideológiával, India békésen, csendes ellenállással és tárgyalásokkal. Indiában – éppen a kínai mentalitás harcias mivolta miatt – sokan gondolják úgy, hogy a jövő egyik legnagyobb stratégiai fenyegetését Kína fogja jelenteni számukra. Ezzel együtt régen voltak ilyen jók a kilátások a két ország együttműködésére, aminek természetesen része a békés versengés is.
A két ország tanulhat egymás eredményeiből és hibáiból is. India 2500 dolláros egy főre jutó nemzeti jövedelmével egyelőre messze elmarad Kína fejlettségi szintjétől (4600 dollár), de ha felgyorsítja a piaci reformjait akár 20 éven belül beérheti hatalmas szomszédját. Egyelőre azonban sok a szembetűnő különbség a két ország között. Kínában például alig vannak városi nyomornegyedek, míg Indiában tízmilliók élnek a nagyvárosok peremén szinte állati sorban. A két ország viszonya nem két egyenlő hatalom viszonya: India sok tekintetben gyengébb, és ez aggodalommal tölti el. A kínai sárkány felemelkedését bénult ámulattal nézik szomszédai, akik a kínai gazdasági és diplomáciai erő hatására egy kínai csillag körül keringő bolygórendszerre kezdenek hasonlítani. Ebbe a szatellit csoportba Pakisztán, Vietnám Tajvan és Mianmar mellett egyre inkább beleértendő Korea, Japán, sőt Ausztrália is. Mindez fenyegető rákollóként veszi körbe Indiát, aki számára mindez nyilvánvalóvá tette, hogy a kínai növekedés felét sem elérő, hagyományos, 3 százalékos „hindu” növekedési ütem életveszélyes, hiszen a Kínától való lemaradás egyre csak nő. Részben ez sarkallta az indiai kormányt arra, hogy „elengedje” a növekedés ütemét, és az Indiai gazdaság is elkezdett 5-7 százalékos ütemben nőni az elmúlt években. Indiának azonban reformokra van szüksége: fejlesztenie kell a mérhetetlenül rossz állapotban lévő infrastruktúráját és rugalmasabbá kell tennie munkaerőpiacát is: képtelenség olyan fokú védelmet adni a munkásoknak, amilyet India garantál, miközben a lakosság döntő részének esélye sincs a munkavállalásra. Minden száz főnél többet foglalkoztató cégnek a kormány engedélyét kell kérnie ahhoz, hogy embereket bocsásson el, számos szektorban pedig egy bizonyos méretnél nagyobb céget nem lehet működtetni. 2006 és 2010 között 71 millióval fog bővülni a munkaképes korúak száma, úgy, hogy már jelenleg is több tízmilliós a hivatalosan munkanélkülinek tekintettek száma, amihez a valóságban munka nélkül tengődők tengernyi tömege adódik. Ne tévesszen meg bennünket a világhírű információtechnológiai szektorról érkező hírek dömpingje: ez a szektor ugyanis a lakosság mindössze 1 százalékát foglalkoztatja! Indiának tehát – sok más mellett – komolyan fejlesztenie kell ipari kapacitását is. India kimaradt az ipari kitelepítési hullám első köréből, vagyis az alacsony hozzáadott-értékű, egyszerű és munkaigényes termelés Ázsiába helyezéséből, és szinte kizárólag a szolgáltatási outsourcingból profitált. Ezt a luxust még egyszer nem engedheti meg magának, de ezt mondani könnyebb, mint tenni. Indiában – leszámítva a telekommunikációt – az infrastruktúra használata, és az elektromos áram kétszer drágább, mint Kínában. A vasúti szállítás a kínai árak háromszorosába kerül. Kína ráadásul a többszörösét költi infrastruktúra fejlesztésre, annak, amit India áldoz erre. Az indiai kormány problémája nem csak az, hogy sokkal kevesebb pénzzel, és jóval terheltebb költségvetéssel rendelkezik, hanem az is, hogy – mivel az országban – szabad választásokon alapuló politikai rendszer van, gyakran döntenek olyan beruházások mellett, amelyek gyors és látványos életszínvonal javulást eredményeznek a helyi választók számára. Kína ezzel szemben a maga reform-diktatórikus rendszerében a választói hangulatra sokkal kevesebbet kell, hogy adjon, ezért szívfájdalom nélkül megteheti, hogy hatalmas forrásigényű, és gyakran évtizedekig meg sem térülő, de a modernizáció szempontjából kulcsfontosságú autópályákat építsen falusi iskolák helyett. Nem csak az úthálózat, de maguk az iparvállalatok is sokkal fejletlenebbek Indiában. Kína élvonalbeli iparvállalatokkal büszkélkedhet, míg India ipari kapacitása még mindig a harmadik világot idézi. Vannak azonban jelei a „Made in India” faktor megerősödésének: fejlődik az autógyártás, és vágtat a mobiltechnológiai eszközök gyártása. Ez utóbbi nem véletlen: havonta kétmillió (!) új mobilfelhasználóval bővül az indiai piac, amely a világ legdinamikusabbja. Ez a hihetetlen iramban növekvő piac - ami 2005 végén 50 millió mobilhasználót jelentett és 2009-re már több mint 300 milliót jelent - Indiába csalogatva a legnagyobb gyártókat, akik innen látják el aztán az egész világot. Vagyis ugyanaz játszódik majd le, ami Kínában 10-15 évvel ezelőtt. A kontraszt Kínával szemben azonban még a sikersztorik ellenére is hatalmas: 2004-ben a kínai iparba áramló külföldi tőkének mindössze tizede (6 milliárd dollár) érkezett az indiai gyártókapacitásokba. Az FDI-t az indiai kormány, és főleg az indiai ipari lobbi egészen másképp látja, mint a kínai: veszélyesnek tartják saját piaci pozícióik és privilégiumaik fennmaradása szempontjából. Érdekes, mintha az indiai kormányban komolyabban vennék az ortodox gazdasági tanokat mint a hivatalosan is kommunistának nevezett kínai politikusok.
India azonban rendelkezik olyan előnyökkel Kínával szemben, amiket a maga oldalára tud fordítani a versenyben. Először is India demográfiai kilátásai jobbak: az ENSZ előrejelzése szerint az indiai eltartottsági arány (az eltartottak, pl. nyugdíjasok, és az aktívan dolgozók aránya) a kínai szint alá csökken 2030-ig. India intézményei a korrupció és a politikai bizonytalankodás ellenére sok tekintetben jobbak: a jogrendszer és a pénzügyi intézményrendszer fejlettebb, kiépült a demokrácia, erős a privátszektor és a világnyelvnek számító angol ismerete. Az elmúlt években valóban felgyorsult az indiai gazdaság növekedése, amit – eltérően a kínaitól – alapvetően nem a beruházások, új üzemek létesítése indukáltak, hanem a hatékonyság növekedése. Az indiai növekedési potenciál a szolgáltatóiparra, az orvostechnológiai cikkekre és a számítástechnológiára alapul, ami jövőorientáltabb, mint a kínai növekedési bázis, és jobb a menedzserképzés is. Ahogy India rákapcsol a reformokra, úgy vetül egyre több fény a kínai csoda hiányosságaira. A két ország versenye tehát nincs lefutva, és az is bizonyos, hogy párviadaluk helyszíne a lelátó mögött edzőpályáról átkerült a stadionba.
Ez a verseny, főleg az ipari termelés növelésére irányuló szándék azonban energiaigényes: „Kindia” hatalmas marmonkannákkal érkezett a globális benzinkúthoz. A kínai gyárak farkaséhesek, és rájuk valóban igaz a mondás, hogy evés közben jön meg az étvágy: a gazdaság energiaigénye robbanásszerűen nő. Azt se felejtsük el, hogy a lakosság motorizációja éppen csak, hogy beindult a két országban. Az egy főre jutó olajfogyasztás Kínában ma még mindössze a tizenötöde a (pazarló) amerikai szintnek. Indiában ez az arány pedig csak egy harmincad. De ha Kína és India csak az amerikai fogyasztás feléig futtatná fel felhasználását, akkor az azt jelentené, hogy ez a két ország napi 100 millió hordót égetne el. Tudnunk kell, hogy a teljes globális felhasználás ma 85 millió hordó.
Kína húsz éve még önellátó volt olajból, ma már többet importál, mint az ipari nagyhatalom Japán. Az olaj létszükséglet a feltörekvő gigászok számára is, ezért mindent bevetnek az olajforrások biztosítása érdekében. A Világbank jelentése egyenesen a Római Birodalmat és a Kínát és Indiát összekötő egykori kereskedelmi selyemút újjászületéséről beszél, de most a két végpont „Kindia” illetve Afrika, és a legfontosabb termék az olaj. Az ázsiai óriások nem válogatnak az eszközökben, hogy Afrika fekete aranyát megszerezzék, gyakran szemet hunyva egyes afrikai rezsimek embertelen népnyúzó politikája felett is. A gazdasági és politikai kapcsolatok virágzanak: az afrikai exportnak már több mint a negyede Ázsiába irányul, míg az ezredfordulón még kevesebb, mint a hatoda irányult oda. A Kínába irányuló export 2000 óta évente 50 százalékkal nőtt, ami azt eredményezte, hogy ma már Kína fontosabb importőr, mint Japán. Kína boldogan hitelezi is az afrikai országokat, amelyek adósságát nemrégiben engedte el a Nyugat, 2005-ben Nairobiban megnyílt az első Konfucius Intézet a kínai kultúra terjesztésére, a British Council, vagy az Institut Francais mintájára. Kína régimódi gyarmatosítóként viselkedik a fekete kontinensen: kiaknázza a természeti kincseket, és a közös haszonra alapuló alkukat köt a helyi elittel. India szintén rendkívül aktív az afrikai piacon (a kontinens importjának 9, exportjának 13 százalékát adja), ahol gyakran lépnek egymás lábára a nagy versenytárs Kínával, de akad példa arra is, hogy összefognak az olaj megszerzése érdekében. 2005-ben az Al Furat Production Company nevű szír piacvezető olajcég kisebbségi tulajdonának megszerzése érdekében összeállt a kínai és az indiai nemzeti olajcég (China National Petroleum Corporation, illetve India’s Oil and National Corporation). A manőver üzleti jelentőségénél sokkal fontosabb annak politikai üzenete: Kína és India hajlandó akár együttműködni is energiabiztonságának garantálása érdekében.
Kína aggódik olajforrásainak és az azokat szállító tankerhajók útvonalának biztonságáért - amelyeket jelenleg az amerikai haditengerészet felügyel - nem csoda, ha rohamtempóban fejleszti hadierejét. Ha felidézzük, hogy Pearl Harbourhoz az utolsó lökést az adta meg, hogy Japán képtelen volt biztosítani a Délkelet-Ázsiába irányuló olajszállítmányait, rossz érzések lehetnek úrrá rajtunk.
A két feltörekvő nagyhatalom, a világ munkapadjának kikiáltott, nem demokratikus, de egyre kapitalistábbá váló Kína, és a globális szolgáltató nagyhatalomnak számító demokratikus, de egyelőre távolról sem kapitalista India viszonya döntő hatással lesz a következő évszázad alakulására. A Goldman Sachs előrejelzései szerint 2050-re Kína lesz a világ első, India pedig a harmadik számú gazdasági hatalma, közrefogva a nemzetközi pozícióiban egyre gyengülő Egyesült Államokat.
A két óriásnak meg kell találni azt a modellt, ami úgy modernizálja a társadalmukat, és növeli a lakosság életszínvonalát, hogy az nem okoz környezetvédelmi katasztrófát a világban, és nem vezet katonai összetűzésekhez a Nyugattal, vagy éppen egymással. Ezt a felismerést tükrözik azok a „harmadik utas” elképzelések, amelyek lényege egy a hagyományos nyugati fejlődési fokozatokat átugró, a nyugati országokban alkalmazott technológiát, politikai és kulturális keretrendszert „meghaladó”, sajátos „kindiai” modell kifejlesztése lenne. A harmadik utas (mint például a dél-amerikai) elképzelések eddig a ritkán bizonyultak sikeresnek, de a két hatalmas ország színrelépése olyan „vis major” a világtörténelmi fejlődésben, ami szükségessé teszi az alternatív megoldások keresését. 2005-ben 27 évvel Teng „4 modernizációs” programja után, a kormány a 11. ötéves tervének az „öt egyensúly” nevet adta. Az öt egyensúlyt a belföldi és nemzetközi, a hátországi és a tengerparti, a vidéki és a városi, a társadalmi és a gazdasági, illetve a természet és az ember dimenziókban igyekeznek megtalálni, minden esetben az első pillérre helyezve a hangsúlyt. Nem kizárt, hogy a következő évszázad egy új, modern ázsiai társadalmi-gazdasági-kulturális-politikai modell globális kiteljesedéséről fog szólni.
A két ország kapcsolatát azonban a mai napig számos feszültség terheli, kezdve elvarratlan határkövetelési ügyekkel, az indiaiak gazdasági protekcionizmusán át ideológiai különbségekig. Ennek ellenére a kapcsolatok egyre szorosabbra fonódnak, amit az is jól illusztrál, hogy a kétoldalú kereskedelem volumene az 1990-es negyed milliárd dollárról 2008-ra 52 milliárdra nőtt (kétszázszoros növekedés), és a diplomáciai kapcsolatok sosem látott intenzitást értek el. India azonban még mindig tart Kínától, Kína pedig nem döntötte el, mit akar Indiával kezdeni. A Nyugat mindenesetre nem feltétlenül örülne egy átfogó kínai-indiai geostratégiai egymásra találásnak.
