Ez a kérdés legutóbb a görög válságkezelés kapcsán merült fel. A gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy a németek és a görögök hiába osztoznak az eurón, semmiféle szolidaritást nem éreznek egymással a bajban. A válasz tehát a címben feltett kérdésre az, hogy nincs európai identitás. Ez a rövid csattanós válasz a címben feltett kérdésre. Tanulságos kifejteni, hogy mennyire nincs, miért nincs és lesz-e valaha. Az alábbiakban a "Hol a térkép közepe" című könyvem (HVG Könyvek, 2009) idevágó részét közlöm.

Az európai minták, közös kulturális vonások és eredmények sokasága ellenére lehetetlen pontosan definiálni akár Európát, akár az „európaiságot”, akárcsak választ adni arra a kérdésre, hol húzódnak és hol fognak húzódni Európa határai. A közös és az európaiak számára többé-kevésbé nyilvánvaló alapértékeken és kulturális jegyeken túl mindenki számára létezik egy szubjektív és elmosódott Európa-élmény. Éppen emiatt az elmosódottság miatt olyan bizonytalan az európai identitás fogalma és megélése.

Az európai identitás tágabb fogalom az „európai uniós” identitásnál. (Ennek szemléletes példája, Václav Klaus EU-ellenes cseh államfő 2009. májusi nyilatkozata, amely szerint az EU legyőzte Európát, amikor a prágai szenátus elfogadta az Uniót megerősítő Lisszaboni Szerződést.) Ennek ellenére a két dolgot gyakran egybemossák. Az mindenestre igaz, hogy az európai identitás az európai integráció folyamatát fél évszázada előrevivő nemzeti elitek privilégiuma, és távolról sem részese az átlag európaiak gondolatainak, érzéseinek és mindennapjainak. A közös „európainak” tartott értékek alapvetően a több évszázados társadalmi fejlődés által létrejött alapvető eszmék és elvek, például a szabadság, a törvény előtti egyenlőség, a jogállamiság olyan értékrendszert alkotnak, amely nem kérdőjelezi meg a nemzeti identitásokat. Önálló páneurópai alapeszmék vagy a mindennapi életben tetten érhető páneurópai reflexek nem alakultak ki. A nemzeti hovatartozás élménye sokkal fontosabb, mint az európaiságé. Az Európai Unió nemzetek közössége, és nem szövetségi területi egységek (némi túlzással államok) alkotta egységes nemzet, mint az USA. Kérdés, hogy valaha azzá válik-e. Nagyon valószínű, hogy soha. Az európai identitás kialakulásában segíthet a negatív öndefiníció, vagyis annak meghatározása, hogy mik nem vagyunk. A legkritikusabb elhatárolás Amerikával – a nyugati kultúra másik bástyájával – szemben áll fenn. Ez persze rendkívül gyenge alap az identitás kialakulásához. A Johns Hopkins Egyetem egyik Európát jól ismerő professzora szerint az is jól mutatja, hogy nincsen európai identitás, hogy még nem találkozott senkivel, aki azt mondta volna, hogy „európaiamerikai vagyok”. Kizárólag „görögamerikai, lengyelamerikai, olaszamerikai” stb. létezik.

Európa önképének keresése hosszú történetre tekint vissza. Sokáig a kereszténység természetes közös bázisának definiálta önmagát, aztán a felvilágosodás során kezdtek körvonalazódni az „európai értékek”, amelyek megkülönbözetik ezt a kultúrát a többitől. Montesquieu A törvények szelleméről című könyvében részletesen elemzi Európát mint egységes közösséget, és összeveti Ázsiával. Arra a következtetésre jut, hogy egyedül Európában vannak meg a szabadság érvényesülésének előfeltételei, Ázsiában nincsenek. Bronislaw Geremek, a huszadik század egyik kiemelkedő európai humanistája szerint Európa kettős identitásra épül. Identitásának egyik gyökere a középkori kereszténység európai egységteremtő ereje. A XIII. században Európában létrejött egy egységes európai közösség, amelynek központi szervezőereje a keresztény vallás, az egységet létrehozó és őrző hatalmi központ pedig Róma volt. Európa-szerte megjelentek a közös (latin) nyelven, a közös kultúrát, a közös hitet oktató egyetemek, létrehozva az első európai elitet. Az Európa-szerte egységes stílusban épülő templomok hálózata egységes liturgiával és egységes naptárral rendelkezett. A keresztény kultúra volt az első határok feletti, páneurópai kultúra. Geremek véleménye szerint a második európai közösség – amely Rotterdami Erasmustól a felvilágosodásig tartott – már nem a hit, hanem a tudás, a „Betűk Köztársasága” volt. A latin kiszorulásával és a modern nyelvek előretörésével együtt a kultúra vallási jellege is csökkent. Előtérbe került a megfigyelés, az elemzés; a vallásos hitet kezdte háttérbe szorítani az értelembe és a tudomány fejlődésébe vetett hit. Európa tudósai rendkívül széles körű és pezsgő kapcsolatokat tartottak fenn egymással. Montesquieu ki is jelentette, hogy Európa tulajdonképpen egy nemzet, amelyik több nemzetből áll. Az európai identitás – vagy nevezzük inkább a nemzetek feletti kulturális fejlődésnek – tehát részben a keresztény vallásban, részben a tudományosságban gyökerezik.

A modern, II. világháború utáni európai integráció egy politikai vállalkozás, amelynek fő motivációja Németország pacifikálása volt, s amely erősen magán viseli az elitizmus jegyeit. Ennek megfelelően az európai emberek alulról jövő „mentális egységesülése”, a spontán közös identitás kialakulása nem történt meg. „Európa” fogalma nem rögzült a mindennapok szokásaiban, értékválasztásaiban. A modern Európa a német–francia háborúskodás örökre szóló megszüntetésére jött létre, mivel világossá vált, hogy a háború veszélyét egyetlen módon lehet elhárítani: ha olyan helyzet alakul ki, amikor a háború kirobbantása nem éri meg gazdaságilag. Ennek garantálása azonban még fényévekre van attól, hogy az emberek európainak kezdjék érezni magukat. Az európai identitás nem fog magától megerősödni, minden hagyomány elindul valahol, de csak akkor lesz hatásos, ha a hagyománnyá és végeredményben identitássá váló közös élmények, elvek, mítoszok alulról – az emberektől – jönnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a politikai vezetőkre ne hárulna hatalmas szerep az európai identitás kialakulásának elősegítésében. Vannak már közös francia–német történelemkönyvek, közös tanszékek, ünnepek, de ez egyelőre csak a kezdet kezdete.

Európa heterogenitása óriási, és ez a folyamatos bővítésekkel egyre csak nő. Történelme véres háborúk és ellenségeskedések története. Nincs közös nyelve, illetve közös nyelvének a globális kulturális úthenger-birodalomnak tekintett Egyesült Államok nyelve – az angol számít. Bizonyos, hogy rendkívül lassú lesz az európai identitás fejlődése. Sokan megkísérelték már Európa egyesítését, főleg hódítások útján, de egyik modell sem számolt a közös európai identitás létrehozásával, legfeljebb egy központi ideológia elterjesztésével. De Gaulle Európa-víziója az „Atlanti-óceántól az Uralig” szintén politikai elképzelés volt, lényegében a nemzetállamok kooperációjának XIX. századi elveire alapozva. Az európai népeket időlegesen össze lehetett tehát fogni egy birodalom keretében, de az éles kulturális határok sohasem tűntek el. Lehet ezen változtatni?

Egy nagyszabású közvélemény-kutatás keretében megkérdezték az európai állampolgárokat, hogy szerintük mivel lehetne erősíteni az európai állampolgárság érzését. Nem meglepő módon egyharmaduk azt válaszolta, ennek legfontosabb eszköze a jóléti állam rendszerének európai szintre emelése lenne, és az sem meglepő, hogy máshogy látják ennek jelentőségét a régi és az új tagországokban: a szegény új tagokban (ahol a csatlakozást történelmi igazságtételként értékelik) az emberek több mint fele, a gazdag, régi tagállamokban kevesebb mint harmada tartja a szociális jólét európai elterjesztését a legfontosabb „európaizáló” intézkedésnek. A válaszolók 27%-a az Alkotmány elfogadását, 16%-a pedig a közvetlenül választott európai elnököt jelölte meg az európai állampolgárság megerősítése legfontosabb eszközének. Feltűnő, hogy ez utóbbi felvetések mennyire „politikai” és mennyire kevéssé emberközeli megközelítésűek. Ami megint csak a közös Európa távoliságát, a politikai szférába tartozását illusztrálja. A felmérés során egy közös európai olimpiai csapatot például csak minden huszadik megkérdezett tartott fontosnak.

Az európaiak kevéssé vesznek részt „európai tevékenységekben”: mindössze 43%-uk tart fent kapcsolatot más tagállamok állampolgáraival, igaz hatalmas különbség van a különböző tagállamok állampolgárai között. Míg a hollandok háromnegyede, addig a magyaroknak mindössze az ötöde áll kapcsolatban más EU-tagállam állampolgáraival. Az európaiak mindössze harmada utazott külföldre 2005-ben, ami első hallásra hihetetlennek tűnik, de bizony igaz. Biztatóbb, hogy a megkérdezettek majdnem egynegyede válaszolta azt, hogy anyanyelvén kívül más nyelven is olvas újságot vagy könyveket. Nem meglepő módon az írek és britek negatív példának bizonyultak az amúgy csúcstartó északi országok közül: ők a modern lingua francát beszélik, sokkal kevesebb szükségük van a nem angol nyelvű tájékozódásra, mint a nem angol anyanyelvűeknek az angolra. Pontosabban az amerikaira. A fiatal, diplomás, városban élő, aktív internethasználók élik a „legeurópaibb” életet, s egyben ők az európai integráció leglelkesebb hívei is. Ez azonban egyáltalán nem általánosan jellemző. Míg az emberek kétharmada érdeklődik saját országa politikai kérdései iránt, az európai politika iránt még a fele sem, az általános tudásszint az „európai témákról” rendkívül alacsony.

A szimbólumoknak is fontos szerepe van az európai identitás építésében, igaz hatásuk – talán az eurótól eltekintve – korlátozott. Az európai zászló, a himnusz nem jelent alternatívát a nemzeti jelképeknek, fontosságuk meg sem közelíti azokét. Beszédes az a tény is, hogy az európaiság legkézzelfoghatóbb szimbóluma, a közös pénz bankóin azonosíthatatlan hidakat és építményeket látunk. A világon egyedülálló módon se híres építmény, se híres ember, de még egy jellegzetes állatfaj sincs az euróbankjegyeken. Nem nehéz kitalálni, hogy miért: Leonardót itáliainak, Mozartot osztráknak tartjuk – nem európainak. Ha valamely tagállam híressége nem szerepelne a bankjegyeken, az diplomáciai bonyodalmakat okozna, ezeket pedig – mint tudjuk – jobb elkerülni. Európa rendkívül gyenge a szimbólumok világában, talán éppen azért, mert túl sok van belőle – minden nemzetállamának vagy egy tucat. Az olyan politikai nekibuzdulásokból származó páneurópai kulturális projektek, mint a Helmut Kohl és Francois Mitterand által megálmodott ARTE televízió, sem működnek igazán. Az ARTE tökéletes megtestesülése az európai identitás realitásainak: noha színvonalas, de elitista, hideg és nem páneurópai, alig több, mint egy német és francia nyelvű műsorokból összerakott mozaik.

Az Eurobarometer azt is megkérdezte az emberekből, hogy milyen jelző jut eszükbe, ha meghallják: Európai Unió? A válaszadók kétharmada választotta a demokratikus és modern jelzőket, nagyjából fele pedig a védelmező, technokrata és nem hatékony jellemzést tartotta helyénvalónak. (Értelemszerűen egy válaszadó több jelzőt is választhatott.) A European Voice 2006 nyarán közzétett kutatása szerint az európaiak rendkívül keveset tudnak az EU működéséről, és csak egyharmaduk bízik benne. Ez utóbbi azonban nem is olyan rossz arány, mert a válaszadók mindössze ötöde mondta azt, hogy bízik saját nemzeti kormányában. Az új tagok körében még nagyobb a különbség: a megkérdezettek fele bízik „Brüsszelben”, de csak tizede a nemzeti kormányokban. A megkérdezettek majdnem 60%-a vélte úgy, hogy országa jól jár a tagsággal, de csak 40%-a tartotta saját maga szempontjából is hasznosnak azt. A tagságot pozitívan megítélők aránya az elmúlt tíz évben 46 és 56% között váltakozott, a negatív véleményeké 25 és 31% között.

Egy 2008-as felmérés szerint a franciák kétötöde érzi magát igazán európai állampolgárnak. Ez az arány az elmúlt 15 évben szinte semmit nem változott. Az ezer nagykorú megkérdezésével készült felmérés azt tükrözi, hogy a franciák több mint fele (54%-a) még európaiabbnak érezné magát, ha szavazhatna az Európai Unió elnökének személyéről, amit a lisszaboni szerződés ratifikációja után sem terveznek a tagállamok. Az Európához való kötödés szinte ugyanolyan Franciaországban, mint a maastrichti szerződés 1992-es aláírását megelőzően: akkor a franciák 37%-a tekintette önmagát „gyakran vagy nagyon gyakran” európainak, most pedig 38%-uk. Az 1999-es hullámvölgy után, amikor is az európai parlamenti választásoktól a franciák 53%-a maradt távol, az Európához tartozás érzése folyamatosan erősödött az euró bevezetésével, majd az európai alkotmányos szerződésről 2005-ben tartott népszavazással, amely Franciaországon belül komoly vitát eredményezett Európáról és az Európai Unióról. Az alkotmány elutasítása nem érintette a franciák Európához tartozásának érzését. A megkérdezettek 54%-a számára az euró szimbolizálja a legjobban Európát. Csak 12%-uk nevezte meg első számú európai szimbólumként az Európai Parlamentet, 9% pedig az Európai Bizottságot. Az európaiság más összetartó értékei a franciák 39%-a szerint a közös gazdaság és a demokrácia (35%). A felmérésből ismét kiderül, hogy a franciáknak (is) nagyon hiányos ismeretei vannak az Európai Unió működéséről: annak ellenére, hogy 1979 óta ülnek közvetlenül választott francia képviselők az Európai Parlamentben, a megkérdezettek 36%-a úgy tudja, hogy nem szavazhat az EP-választásokon, s 48%-uk nem tudja, hogy a helyhatósági választásokon joga van szavazni abban az európai országban, ahol él.

Tehát nem beszélhetünk európai identitásról, sem európai közvéleményről, sem pedig európai államról. Ezzel együtt az országhatárok átjárhatóvá, a gazdasági és társadalmi kapcsolatok intenzívebbé válásával és „Európa” egyre több területen való megjelenésével nő az emberek Európa-tudata, és némileg európai identitása is. Az európai identitás egyébként rendkívül nehezen megragadható fogalom, sokkal nehezebben mérhető, és sokkal bővebb valami, mint az európai integráció támogatása vagy az azzal való szimpatizálás. John Lukacs[1] írta: „Nemzet és állam. A kettő nem ugyanaz. Az államok hatalma és fontossága megszűnőben. A nemzetek lényege nem. Ez – több más között – a jelenlegi Európai Unió nagy és mély hiányossága. Európa egyesülésének még nagyon, de nagyon legelején vagyunk. Európai öntudat, európai szellem alig pislog, alig létezik.” Európa már több mint egy gazdasági közösség, de még messze nem egy ország, az emberek kötődése hozzá nagyon gyenge, nincsenek európai mítoszok, álmok, víziók, közös szokások és nyelv, amelyek igazi kötőelemei lehetnének egy páneurópai identitásnak. A legendárium szerint élete vége felé Jean Monnet, az Európai Unió egyik alapító atyja keserűen kifakadt: „ha újrakezdhetném, nem a gazdasággal, hanem a kultúrával kezdeném”. Szerintem azonban, ha így történt volna, az európai integráció még ott sem tartana, ahol ma tart.