Amerikában és Európában nagyon sokan kész tényként kezelik a hanyatlást. Természetesen más egy közgazdász, egy katona, egy politikus és egy történész fókusza. A politikusok és a katonai vezetők a nyugati hatalmak geopolitikai súlyának csökkenéséről és a vetélytársak, elsősorban Kína megerősödéséről beszélnek. A közgazdászok megdöbbenve konstatálják a kínai gazdasági csodát, az üzletemberek pedig egymást taposva megpróbálják az utolsó centig kiaknázni azt. Ezek azonban csak a felszín jelenségei, illetve a világ többi részének emelkedéséhez köthető folyamatok. Nyugaton sokan valójában nem a kínai tankok és gyárak számának szaporodása miatt érzik a hanyatlást, hanem mert öregnek, csüggedtnek és versenyképtelennek érzik saját civilizációjukat. A nyugat hanyatlása fölött érzett aggodalom, illetve pánik már többször elfogta Európát. Az iszlám és a sárga veszedelem évszázados paranoia, de a válságok, háborúk ideje is előhozza a deklinációs mániát.

Oswald Spengler német filozófus már a húszas évek elején tényként kezelte a nyugati civilizáció végét. Szerinte a történelem folyamán nyolc kultúra (kínai, indiai, babilóniai, egyiptomi, görög–római, mexikói, arab és a modern nyugati) alakult ki, amelyek átlagos életkora mintegy ezer év. Főművében, A Nyugat alkonyában főleg a különböző kultúrák művészeteit vizsgálta, mivel a művészet fejezi ki a kultúrák legmélyebb metafizikai üzeneteit és lényegét. Spengler szerint a nyugati festőművészet már a XVII. század vége óta csak erőlködik és önmagát ismétli. „Az, amit ma művészetként űznek, az tehetetlenség és hazugság. Járjuk végig az összes kiállítást, hangversenytermet és színházat, s nem látunk mást, csak serény ügyeskedőket és lármázó bolondokat, akik abban lelik örömüket, hogy valamit – amit belülről már ők is régóta fölöslegesnek éreznek – kicsinosítva a piacra dobjanak… Végül már elenyészik az az erő is, ami egyáltalán csak valami mást akarna” – írta Spengler közel száz éve.

A hetvenes évek elején a vietnami kudarc és az olajválság idején Umberto Eco Az új középkor című kötete komoly világvége-hangulatot okozott értelmiségi körökben, és divat lett a középkori hanyatlás visszatértétől riadozni. De ennek pontosan az ellentéte – Nyugat-Európa és az USA aranykora – jött el. Jóllehet az anyagi jólét és a civilizációs hanyatlás egy ideig legalábbis kényelmesen megfér egymás mellett…

„Kedves Amerikai Polgár!

Az ország, amit szeretünk, bajban van. A veszély óriási: nemzetünk hanyatlik. Ha nem cselekszünk gyorsan, a hanyatlásunk drámai lesz.” Így kezdődik David Boren egykori demokrata szenátor és kormányzó 2008-as könyve, ami az A letter to America (Levél Amerikának) címet viseli és amit egy amerikai könyvesbolt „Amerika és a nyugat hanyatlása” megjelölésű polcáról emeltem le. A világ kétségtelenül többszólamúvá vált. Ha megkérdeznénk például nyugati és a nyugati kultúrkörön kívüli társadalomtudósokat, hogy mikor kezdődött a XXI. század, az előbbiek a berlini fal 1990-es leomlásához kötnék azt. Ekkor terjedt el az a hit, hogy a nyugati liberális demokrácia „végső” győzelmet aratott a despotizmus felett. És mikor kezdődött a XXI. század Keletnek, illetve a világ összes többi részének? 2001. szeptember 11-én, amikor kiderült, hogy az Egyesült Államok igenis sebezhető, véget ért a Nyugat abszolút hegemóniájának kora.

Az USA döbbenten konstatálja, hogy két évtizeddel azután, hogy azt hitte, totális ideológiai és katonai győzelmet arat, már azon kapja magát, hogy a saját hanyatlásán siránkozik. Az unipolaritás időszaka egy szempillantás volt mindössze a történelem időskáláján. Az amerikai világ hanyatlásával ráadásul a világ jelentős része is egyetért. Amerika a II. világháború után a „szabad világ” működését a jog uralmának, a szabadságnak és a nemzetközi együttműködésnek a szellemiségére alapozta. Ezeknek az eszméknek a vonzereje legalább akkora nyomást helyezett a berlini falra, mint a csillagháborús rakéták. A birodalmak – még a legsikeresebbek is – előbb-utóbb elbuknak, a sikeres eszmék azonban nem. De a Nyugat az eszmék terén is kemény küzdelemre kényszerül. Amerika elvesztette önbizalmát, és olyan gyorsan ért véget a korlátlan hegemóniáját hozó korszak, hogy kétségbeesetten keresi új szerepét. Kiderült, hogy birodalmi aspirációi többet ártanak, mint használnak, ezért gyorsan visszatuszkolták a birodalmi sast a kalitkába. Ettől azonban kétségei még távolról sem múltak el. Egyre több szerző hasonlítja Amerikát a végnapjait élő Római Birodalomhoz. Cullen Murphy Are we Rome? The fall of an empire and the fate of America (Róma vagyunk?) című könyve, amely szerint korunk Amerikája a késői Római Birodalom hibáit ismétli meg, természetesen hatalmas sikert aratott.

A párhuzam egyébként csak részben állja meg a helyét. Róma ugyanis katonai erővel összetartott, és nagy részben az erőforrások eltulajdonításával és hódításokkal építkező, tipikus birodalom volt. Sokan egyébként éppen ennek – vagyis annak, hogy nem volt normális költségvetési rendszere, bevételei a hódításoktól és a környező népek kirablásától függtek, ami a jelentős saját ipar és technológia létrejöttét is meghiúsította – tulajdonították azt, hogy végül darabjaira esett és eltűnt a föld színéről. A Birodalomnak elképesztő összegeket kellett áldoznia saját határainak fenntartására, amit csak barbár zsoldosok fegyverbe állításával és az adók egekbe emelésével tudott megtenni. Az emberek kezdték elveszteni hitüket a Birodalomban, amelyben egyre gyakoribbak voltak az éhínségek, terjedt a korrupció és a dekadencia, nőttek a társadalmi és regionális különbségek, a munkanélküliség, az infláció. A Birodalom elvesztette kohéziós erejét gazdasági, politikai és lelki értelemben egyaránt. A germánok – akik közül számtalan szolgált előzőleg a római hadseregben – megjelenése betetőzte a folyamatokat. A letargiába süllyedt birodalom polgárai már nem is tudták, hogy igazából miért kellene megvédeniük a roskatag és egyre nehezebben értelmezhető Birodalmat.

Ideje tisztázni, mi is az a Nyugat. A civilizációknak nincsenek világos területi határvonalaik, folyamatosan változnak és alakulnak, születnek, diadalmaskodnak, majd elbuknak. A civilizációk átlagos életkora néhány száz év, ami alatt bejárják az eszméléstől, a növekedés és jólét korán át az elkényelmesedésig és elgyengülésig tartó pályát. A nyugati civilizáció egy Nyugat-Európából induló, majd az Észak-Amerikát és a világ egyéb részeit meghódító kultúrkör, amely a 700-as évek környékén alakult ki a Római Birodalom romjain. A nyugati civilizációt közös eszmék, értékek és fejlődési irányok determinálják, nem pedig a benne részes népek, vallások vagy földrajzi területek. (Beletartozik Ausztrália és bizonyos értelemben még Japán is.) A nyugati civilizáció jellemzői: a jog uralma, az egyház és az állam szétválasztása, a katolikus és protestáns gyökerek, az érdekképviselet, a képviseleti demokrácia, az individualizmus, majd későbbtől az iparosodottság, a városias életforma, a magántulajdon szentsége, a modernitás, a társadalmi mobilitás, az önszerveződés, az emancipáció, a jólét, a magas színvonalú oktatás és a törvény előtti egyenlőség. Más civilizációkban is (iszlám, kínai, indiai, japán) tetten érhető a fenti ismérvek egyike-másika, de így együtt nem. Ez teszi a nyugatot Nyugattá.

Európa túl szofisztikált és túl puha, napjai meg vannak számlálva: a nyugati kultúra szülőanyja végnapjait éli, mondják Amerikában. Az USA az utolsó éveit élő elvakult birodalom, amely a saját gőgjébe és elbutulásába fog belepusztulni, vélik sokan Európában. És persze rengetegen vannak, akik nem tesznek különbséget: mind Amerika, mind Európa csillaga leáldozott. A nyugatot, és benne Európát, mint már annyi civilizációt annak előtte, elárasztotta az elidegenedés, az abszurd, a posztmodern tagadás, az egzisztencializmus nyafogása, a nihilizmus és általában a tagadás szelleme. A tudás, a tudomány, az intézmények, a társadalmi kohézió, a fejlődés tagadása. A kiteljesedett emancipáció elvezetett egyrészt a nyugati értékek, a nyugati világszemlélet megtagadásához, de legalábbis a vele szembeni közönyhöz, másrészt mindenfajta tekintély vagy objektivitás elutasításához. Keresni sem kell, szinte belebotlunk az alábbihoz hasonló statisztikákba: 1972-ben a brit gyerekek kevesebb mint egytizede nőtt fel egyszülős családban, ma már minden negyedik, és ma már a születések majdnem fele történik házasságon kívül.

Akadnak, mint például Zakaria, akik nem a Nyugat hanyatlásáról, inkább a világ többi részének felemelkedéséről beszélnek. Magyarul: a világ Nyugathoz fog gazdagodni, de nem feltétlenül veszi a nyugati kultúrát, hanem megőrzi saját speciális jegyeit. Ez a megközelítés a Kelet visszatérésének tézisén alapul, vagyis azon, hogy a történelem korrigálja az elmúlt 500 év „anomáliáját”, vagyis a Nyugat túlhatalmát.

Egyes jóslatok szerint 50 év múlva három nagy részre lehet majd osztani a világot. Az első egy „globalizációs élcsoport” lesz, amely a világ népességének felét és a megtermelt javak háromnegyedét képviseli, középosztálya egyre erősebbé és gazdagabbá válik. A második egy elmaradott, alapvetően iszlám vallású „világ” lesz, amelyben a globális népesség harmada fog élni, de a javak kevesebb mint huszadát állítják elő, illetve fogyasztják el. Végül lesz egy leszakadó „világ”, ahol a globális népesség 15%-a él majd, a globális GDP ötödét megtermelve. Az eltunyult, magába fordult Európa ebben a vízióban Dél-Amerikával együtt a harmadik csoportba kerül majd.

A Nyugat civilizációs hatalma csúcsán – Huntington szerint – akkor volt, amikor a nagyhatalmak a világ jelentős részét gyarmati megszállás alatt tartották. Azóta a nyugati civilizáció számos tekintetben (terület, relatív katonai és gazdasági erő, jóléti felsőbbrendűség) folyamatosan szorul vissza, amivel párhuzamosan erősödik az iszlám és a kínai civilizáció. A Nyugatot és benne Európát tehát két – saját magát egyaránt felsőbbrendűnek tartó – civilizáció is fenyegeti, amely számos nyugati értéket – mint például az individualizmus vagy a demokrácia – elutasít. Az egyre markánsabb öntudatra ébredő iszlám kultúrával a konfliktusok sem kizárhatók a jövőben. Huntington Kína felemelkedését is alapvetően fenyegetésnek véli, hiszen – szerinte – Kínát szinte minden arra predesztinálja, hogy birodalomként viselkedjen. Amerika érdeke ezért megakadályozni, hogy egyetlen hatalom dominálja Ázsiát, ahhoz hasonlóan, ahogy sikerült megakadályozni a XX. században Németország európai dominanciáját.

A nagy kérdés, hogy képes-e a Nyugat ellenállni ennek a kettős szorításnak? A Nyugat ugyan valószínűleg elveszti hegemón globális státusát (vagyis megszűnik a fejlett Nyugat és a többi civilizációra alapuló felosztás a köztudatban és a gyakorlatban is), de értékei és intézményei már jelentős mértékben átjártak egyes rivális civilizációkat (természetesen nagy különbségek vannak ebben a tekintetben), hirtelen trónfosztása elképzelhetetlen. A hanyatlás legfontosabb jelei – véleményem szerint, és ezt történelmi példák is igazolják – nem a területi vagy demográfiai fogyatkozás, hanem a „társadalmi hanyatlás”, aminek számos indikációja lehet: például a munkamorál csökkenése, a növekvő társadalmi érdektelenség, a közügyek és ellenségesség a közteherviselés iránt, a politikai vezetés egyre növekvő cinizmusa és korrupciója, az adott civilizáció alapértékeinek leértékelődése, megkérdőjelezése, a társadalom intellektuális hanyatlása. Ezeket a dolgokat viszont olyan sokszor megtapasztaltuk már, hogy azt hihetnénk, majd ezen a rossz perióduson is túlleszünk. Ez valószínűleg így is lesz, egészen addig, amíg nem jön egy másik, erősebb civilizáció, amely nem hagy időt a tétova önvizsgálatra.

Jacques Barzun monumentális, az európai kultúra 500 évéről szóló könyvének utolsó oldaláról idézek: „A nyugati világ és Amerika számos vidéke laza szövetségbe tömörült, amely Brüsszel és Washington közösen megformált szabályainak engedelmeskedett; az e szövetséghez tartozó országok jómódúak voltak és törvénytisztelők; jelentős támadó fegyverzettel rendelkeztek, és elhatározták: hagyják, hogy a többi nép és azok széthúzó, belső csoportosulásai addig pusztítsák egymást, míg csak a kimerültség meg nem békélteti őket a szövetség elképzeléseivel. Valamivel több mint egy évszázad után a nyugati szellemiséget megtámadta egy különös penész – az unalom.”