Egy hongkongi toronyház elegáns lakásában ülünk, talán a negyvenedik emeleten. A vacsoravendégek között van néhány szédítően gazdag kínai vállalkozó is. Mellettem egy néhány évtizede Kínából Hongkongba költözött, azóta mesés vagyont felhalmozó üzletasszony ül, aki szívesen beszél Kína különböző városaiban található gyárairól, üzleteiről. Arról is, hogy az alapítványa tízezer nincstelen szecsuáninak biztosít élelmet naponta. Láthatóan jól ismeri a kínaiak és a hongkongiak mentalitását, és sokat tud a kínaiak Európa-képéről is.

Az üzletasszony társadalmi köreiben – ahová minden kínai szeretne tartozni – mesés vagyonok halmozódnak fel regénybe illő gyorsasággal. Mindenki a pénzt, a vagyont hajszolja. Ennek megfelelően, ha a kínaiak a Nyugatra tekintenek, akkor elsősorban Amerikára vetik szemüket, a korlátlan lehetőségek, a szabad vállalakozás hazájára, ahol a határ a csillagos ég, legyen szó akár vagyonról, akár hírnévről. Ezzel együtt, ha egy kínai már mesésen meggazdagodott, Európa felé kezd pislogni, mert a vagyonosságát kifinomultsággá akarja nemesíteni. Európa a kínai sznobéria igazodási pontja a dúsgazdagok körében, Amerika viszont a tömegkultúra területén tarol.

Hongkongban, ahol a népesség arányában a világon a legtöbb Rolls-Royce fut, illik kimutatni, ha valaki igazán gazdag – folytatja a mesélést az üzletasszony. Elmondja, hogy ő csak egy (igaz csúcskategóriás) Mercedesszel (ahogy ő fogalmazott: Benzzel) jár, ami a ő társadalmi köreiben meglehetős ellenérzéseket vált ki. Egy nap aztán egy Bentley várta a háza előtt, amit egyik barátja ajándékozott neki, hogy ne járassa le magát többé a Benzzel. Ő azonban megköszönte és visszaküldte az ismerős ajándékát, mert mint mondta: jó nekem a Benz is, én nem etetem kaviárral a kutyámat, és mivel évekig éltem Bécsben és Londonban, tudom, mi a különbség egy gazdag és egy újgazdag között.

Az ezredforduló óta a kínai társadalom legkevesebbet kereső tíz százalékának jövedelme 10%-kal, a legjobban kereső tíz százaléké 170%-kal nőtt, és 2007-re Kína a világ országai között az ötödik helyre jött fel a dollármilliomosok számát tekintve. A kínai újgazdagok jellemzően első generációs, éhes vállalkozók. Míg 2001-ben még csak mintegy százezer dollármilliomos volt, 2006 végére számuk már elérte a 310 ezret. A dollármilliomos háztartások száma 2011-re akár 600 ezer fölé is emelkedhet, ha fennmarad a jelenlegi fejlődési ütem. Ezek a kínai pénzemberek javarészt gyorsan növekvő szektorokban működnek, szeretnek spekulálni, előszeretettel bocsátkoznak ingatlan- és valutaüzletekbe, ahol elvárásuk gyakran a heti 10–20%-os profit. A sanghaji aranyifjúság hedonista életformája már nyugaton is beszédtéma lett, a milliárdosok igazi sztároknak és a média kedvenceinek számítanak a Népköztársaságban. Kína a szédületes meggazdagodásokkal és korlátlannak tűnő lehetőségeivel a XIX. század Amerikáját idézi. Az előrejelzések szerint a 2010-es évek közepére ez az ország lesz a luxustermékek egyes számú felvevőpiaca. Sokat elárul a kontraszt, hogy míg Nyugaton a luxusholmikat a középkorúak vásárolják, Kínában a tízen- és huszonévesek. A német luxuskocsik és az olasz luxuskategóriás ruházati cikkek mellett a francia borok is státusszimbólummá váltak a kínai felső tízezerben. A legfontosabb kritérium, hogy száz eurónál semmiképpen se legyen olcsóbb.

Egy komolyabb sznob nem csak a versailles-i kastélyt másoltatja le magának, de birtokán felállíttatja a Kheopsz-piramis mását is. Akadt olyan is, aki a Maisons-Lafitte nevű francia kastélyt építtette föl magának egy kínai építésszel, akinek sikerült megszereznie az eredeti tervrajzokat. Az eredmény eredetibb lett az eredetinél, ugyanis a kínai verzión megvan az a két hátsó szárny is, amelyet a XIX. századi francia tulajdonos a saját kastélyán lebontatott. De nemcsak a milliárdosok engedhetik meg maguknak a kastélyépítést, néhány millió dollárból már megúszható. Igaz, ezek a kastélyok jóval kisebbek, ezekből viszont egész települések épültek Peking és más nagyvárosok környékén, ahol egyre-másra emelkednek régi európai városok – mint például Amszterdam – újonnan felhúzott másolatai is. Tulajdonosaik szinte kivétel nélkül harmincas vállalkozók, üzletemberek. Ők a városi családoknak csupán egy, a falusiaknak két gyermeket engedélyező hírhedt kínai egykepolitika produktumai, akik hírhedten önzők és törtetők. Más szóval ideális vadkapitalisták.

Egy negyven körüli befektetési bankár a beszélgetőpartnerem. Ízig-vérig ázsiainak tartja magát, jóllehet nem is nézhetne ki nyugatibbnak kék szemével és szőke hajával. Amerikai és Holland szülők gyereke, de sosem élt Európában, teljes életét Ázsiában, főképp Hongkongban és Szingapúrban töltötte el. Dél-Franciaországban – vagyis „az egész világ legcsodálatosabb helyén – beszélgetünk, és ő nosztalgikusan emlékezik szeretett Ázsiájára. A szemem előtt egy versenyezni, rohanni akaró, fiatal és féktelen Ázsia jelent meg és egy elaggott öregember, aki miután teletömte magát a vacsorán, már semmi mást nem akar, csak élvezni házának kényelmét és szundikálni egy jót. Amerika, mint egy középkorú, harcedzett férfi még futna, de aggódva szemléli nyughatatlan új ellenfelét. Ázsia legfőbb motivációja ma a verseny, a siker hajszolása, a győzelem és egyfajta önigazolás elnyerése a Nyugat megelőzése, maghaladása révén. „Amikor – folytatja – Európába jöttem dolgozni (Párizsban lett egy nagy befektetési bank vezető beosztású munkatársa), úgy éreztem, mintha a XIX. századba csöppentem volna. A közszolgáltatások színvonala, a hivatalok mentalitása a múltat idézte. Valahogy így képzeltem Európa múltját Ázsiából, meglepett, hogy ilyen a jelene is. A dolgozók hozzáállása vonakodó, a munkatempó csigalassú, mintha az emberek csak az idejüket akarnák eltölteni az irodában, nem sikerre vinni az üzletet, mint ahogy azt Ázsia pénzügyi központjaiban megszoktam. A munkahelyi kontaktusok jelentős részét a lelkizés teszi ki, vagyis annak megbeszélése, hogy ki, kivel, miért nem akar együtt dolgozni” – és így tovább. Egyszóval nem jósolt túl fényes jövőt az öreg kontinensnek.

Az Európát tanulmányozó kínai szakemberek egyik legfontosabb kritikája, hogy az „öreg hölgy” elvesztette innovációra való képességét, sőt bizonyos értelemben érdeklődését is a megújulás iránt, amit oktatási színvonalának folyamatos csökkenése is tükröz. Tömören fogalmazva: Európa elvesztette vállalkozó szellemét. Jóllehet, Európa gazdasági szempontból egyelőre jól áll a világban, de ennek hamarosan vége lesz az európai társadalmak politikai és kulturális hanyatlása miatt. „Európa csak egy idea, nem egy igazi hatalom”, idéz egy kínai véleményt Lisbonne-de Vergeron a könyvében, amelyben a kínaiak Európa-képét elemzi. Az illető aztán, hogy tompítsa a kijelentés brutalitását, még hozzáteszi: „Persze, mi kínaiak nagy tisztelettel viseltetünk az ideák hatalma iránt.” Európa túlzottan elmerül piti belső ügyeinek kezelgetésében, mentalitása rendkívül defenzív, ami érezhető külpolitikájában is – mondják még Kína legújabb korának agilis geostratégái.

Egy további komoly baj Európával – Kína szerint –, hogy nem olyan, mint Ázsia, pontosabban az, hogy Kínát is nyugatosítani akarja, holott a két kultúra minimum egyenértékű, de az európai száz sebből vérzik. És ezzel meg is érkeztünk az ún. „ázsiai értékek” vitához, ami néhány évtizede zajlik Kelet és Nyugat között.

Az „ázsiai értékek” vita lényege, hogy Ázsiának nem szabad a nyugati társadalmak útját járnia, mert – leegyszerűsítve – a Nyugat anyagi jóléte erkölcsi zülléssel járt együtt. A Nyugat erkölcsi alapjai meggyengültek, a túlzott individualizmus szétzilálja a társadalmat. Ennek az erkölcsi süllyedésnek az eredménye a kábítószer-használat, a bűnözés és az erkölcstelenség általánossá válása. A nyugati világ ahelyett, hogy jó neveléssel a társadalom felelős tagjaivá tette volna az embereket, hagyta őket elkallódni, és erodálta a családok kohézióját. A nyugati családmodell kudarcot vallott. Sok ázsiai (és nem csak kínai) gondolkodó véli úgy, hogy az általános választójogon alapuló demokrácia nem lehet az ideális politikai rendszer minden társadalom számára. Az ázsiai fejlődő országok számára a gondoskodó politikai felügyelet, vagyis kvázi egy jó szándékú diktatúra az ideális kormányzati forma. Mindemellett minden ilyen rendszernek tiszteletben kell tartania az alapvető ázsiai értékeket: az alázatot, a szorgalom és a tanulás gyakorlását, a takarékosságot, vagyis a közvetlen élvezetről való lemondást a későbbi nyereség kedvéért. A közösség elsőbbséget élvez az individuummal szemben, a tekintély megkérdőjelezhetetlen és mindennél fontosabb a család és főleg az idősebbek tisztelete. Ezek a Nyugat mindenhatóságát megkérdőjelező gondolkodók és stratégák úgy szeretnék megteremteni az ázsiai társadalmak jólétét, hogy elkerüljék a hedonista és hanyatló nyugati társadalmak szégyenfoltjait. Természetesen Nyugaton sokan mindezt csak a gyarmatosítás okozta sérelmek lelki feldolgozásának és Ázsia önképkereső szándékának tudják be, ahogy a Konfuciusra való egyre gyakoribb hivatkozást is. Konfucius – látva korának (a mi időszámításunk előtti ötödik század) erkölcsi hanyatlását és a polgárháborúk pusztító hatását – a régi erények megőrzését hirdette. Felállított egy szabályrendszert is, ami a jó kormányzás, a sikeres társadalom alapelveit tartalmazta. Központi szerepe volt benne a rokonokkal való törődésnek, a tiszteletnek, a hivatalnokok jólétéről való gondoskodásnak és annak, hogy az uralkodó az egyszerű néppel úgy bánjon, mint a saját gyermekeivel. A tanulás, a tudásra való törekvés, a magas kor tisztelete szintén alapvető erények. Konfucius még azt is vallotta, hogy az egyén csak a közösség erényei révén válik emberré.

Ahogy erősödik Ázsia és benne legfőképpen Kína ereje és önbizalma, a fenti tételek egyre többször kerülnek a tudományos, közéleti viták homlokterébe. Az ázsiaiak jelentős része vallja, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a fenti elvek valós alternatívát jelentenek majd az egész világon. A Nyugat pedig elgondolkozhat, hogy mit kezd mindezzel.