A világgazdasági válság tetőzésekor, vagyis nem is olyan régen divat volt temetni a kapitalizmust; nemcsak Keynes, de Marx is divatba jött világszerte. Kína példája, vagyis az állami diktatúra által kontrollált piacgazdaság sikere tovább erősítette ezt a hitet. Most azonban éppen a túlköltekező államok csődjét látjuk Európa-szerte, a kínai csoda pedig sokkal törékenyebb, mint azt gondolnánk.

Tudni kell, hogy a gazdasági válságok ugyanúgy hozzátartoznak a kapitalizmus történetéhez, mint a háborúk vagy a technikai találmányok. A nyugati világ első pénzügyi vihara 1632-ben tört ki, amikor a Német-Római Birodalom leértékelte a pénzérméit, egész Európát pánikba ejtve. Néhány évet kellett csak várni a kapitalizmus első buborék-válságára. 1637-ben tört ki Hollandiában a tulipán-lufi válság. Ez lényegében semmiben sem különbözött a modern buborékválságoktól, mint amilyen a 2001-es internet, vagy a 2007-es jelzáloghitel-buborék volt. Egyszerűn az történt, hogy a spekuláció miatt néhány év alatt az egekbe szökött a tulipánhagymák ára, aztán egyszer csak kipukkant a lufi, és a hétfőn még kisebb tengerjáróhajók áráért adott és vett tulipánhagymák visszanyerték valódi identitásukat: kicsi, gyorsan rohadó gumók lettek, amik pont annyit érnek, mint egy tulipánhagyma. 1720-ban a „Déltengeri buborék” sokkolta a derék kapitalistákat és még nyolc másik a 18. század végéig. További húsz válság borzolta még a 19. század során a kedélyeket és tette rendbe gazdasági rendszer árérték érzékét. A legtöbb válság a 20. században esett, és a gazdaság fejlődése miatt értelemszerűen ezeknek volt a legjelentősebb hatásuk is. Nyilvánvaló, hogy minél fejlettebb és integráltabb a globális gazdasági háló, annál sérülékenyebb is. Nem véletlen, hogy Afganisztán felől bármilyen erejű válság kitörhetne, észre sem venné azt. A 33 20. századi gazdasági válság közül az 1929-es Nagy Gazdasági Világválság volt a legszörnyűbb. A második legnagyobb az 1987-es tőzsdei összeomlás volt. Míg a Nagy Válság borzasztó gazdasági és társadalmi következményekkel járt, beleértve a nácizmus és a bolsevizmus megerősödését is, az 1987-es összeomlás hatása jórészt a pénzpiacokra és a tőzsdékre korlátozódott. De azóta sem tudja senki, hogy a brutális tőzsdei összeomlásban mekkora szerepe volt a gyenge gazdasági alapoknak és mekkora a pszichológiának, az öngerjesztő pániknak, ami minden kapitalista válság egyik fontos eleme. Egy tapasztalt amerikai tőzsdei elemző vélemény szerint a válság emberi érzésekről szól, a kapzsiságról és a félelemről. A mai millió szállal összekötött globális pénzügyi rendszer pedig másodpercek alatt képes a kapzsiságot és a félelmet elrepíteni a világ bármely pontjára, ahogy képes elvinni az optimizmust, vagy éppen a beruházásokhoz nélkülözhetetlen dollár vagy euró milliárdokat is. A 2008-as válság átvette a második helyezést az 1987-es válságtól, ami a híres Fekete Hétfőn tört ki. Az aranykorok, amik töretlen fejlődéssel és meggazdagodással járnak mindig felelőtlenné és tunyává teszik az embereket, akiknek az emlékezte – beleértve még a körülrajongott tőzsdegurukat és társadalomtudósokat is – nem terjed tovább néhány évtizednél. Ilyenkor mindenki elhiszi, hogy a tulipánhagyma, vagy az internetrészvények, vagy az ingatlanok ára örökké csak emelkedni fog. Ahogy azt is, hogy a bank őszinte, amikor a kockázat megszűnéséről, az áruházlánc a korlátlan költekezés veszélytelenségéről, a politikus pedig a növekedés örökkévalóságáról beszél. Az aranykoroknak szerencsére mindig vége szakad, általában már jóval azelőtt, hogy azt a társadalom azt észrevenné. És félreértés ne essék: nem a piac erkölcstelen vagy ostoba, hanem mi magunk. A világ egyik leggazdagabb emberének és legnagyobb tőzsdésének, Warren Buffettnek a mondása az, hogy „Félj, amikor a többiek kapzsik, és légy kapzsi, amikor a többiek félnek!” Gyakran a hiszékenységünknek esünk kollektíven áldozatául: a kapitalista válságok között egy sem akadt, amikor az emberek ne hitték volna, hogy valamilyen szellemi, technikai, vagy üzleti újítás ne írta volna át az alapszabályokat. Az ember felszabadítva érezte magát a józan ész szabta korlátok alól. Az alapvető szabályok azonban nem csak egyszerűek, de változatlanok is. De addig semmi baj nincs, amíg a kapitalizmus mechanizmusai nem csak arra képesek, hogy a munkát jutalmazzák, de arra is, hogy kapzsiságot és a tespedést könyörtelenül megbüntessék. Ennek tükrében kimondottan ironikus amikor a hatalomért szinte mindenre képes politikai elitek világszerte az erkölcstelenség tűrhetetlenségéről prédikálnak.

A válságok a kapitalizmustól függetlenül is a az emberi történelem szerves részei voltak. Kultúránként eltérő a válságok megítélése. A jóléthez és békés fejlődéshez szokott posztmodern nyugati világ számára, amelyik még halványam emlékszik a harmincas évek éhínségeire és az azt követő kataklizmákra a válság rémisztő kellemetlenség. A kínaiak – akik sosem éltek át kapitalista válságot, de sok ezer éves kulturális tudatuk számon tart számos polgárháborúkkal és anarchiával terhelt időszakot – két karakter kombinációjával jelölik a válság szót: veszély és lehetőség. A keleti psziché egyébként sokkal kevésbé okkereső és lineáris, mint a nyugati, részben ez is az oka annak, hogy a nyugati kultúrában alakult ki a világgazdaság ciklusosságának – így az időről időre bekövetkező válságoknak is – a rendkívül szofisztikált elméleti magyarázatrendszere, amit a következőkben röviden áttekintek.

Nyikolaj Kondratyevet Sztálin Szibériába száműzte, és 1938-ban halálra ítélte, mert nem tetszett neki a közgazdász elmélete a gazdasági ciklusokról – megdöbbentő, hogy milyen dolgokért lehetett egykoron golyót kapni a fejbe. Kondratyev ciklusainak erejét mégsem a diktátor haragja bizonyítja, hanem az, hogy többé-kevésbé igazolhatóan tényleg ott hullámzanak háborúk, gazdasági krízisek, boldog békeidők, politikai válságok egyszóval az emberi történelem színfalai mögött.

A múlt ciklusait azért kutatja az ember olyan nagy igyekezettel, mert a jövő takarja előre jelezni. Egyáltalán miért vannak ciklusok, vagyis miért vannak idők, amikor gazdaság nő és olyanok, amikor gyárak zárnak be és éhínségek pusztítanak? Nos, végtelenül leegyszerűsítve azért, mert a termelés, az ember munkája nem egyenletes, de mindig létezik valamiféle egyensúlyi pont, aminél se többet, se kevesebbet nem szabadna termelni, de a gazdaság ezt nyilvánvalóan nem tudja, és időről időre eltávolodik ezektől az egyensúlyi pontoktól, amíg be nem következik a krach. A túltermelési, túlértékelési válság. Hosszú fellendülés után elkerülhetetlen a csőd és a recesszió. A baj az, hogy sosem lehet tudni, hogy az mikor következik be és milyen súlyos lesz. 2008 végén, a gazdasági válság tombolása közepette az angol királynő feltett egy egyszerű kérdést az ország legnagyobb koponyáinak: „És uraim, mondják, hogy lehet, hogy ezt senki sem látta előre?”. Természetesen válasz helyett mindenki megszeppenve a cipőjét nézegette. Sokan úgy gondolják, hogy a múlt ciklusai és válságai talán eligazítanak. A ciklusok kutatása a 19. század közepén kezdődött, ekkor fedezték fel először a középtávú, majd a 20. század elején a hosszabb távú konjunktúraciklusokat. A négy legfontosabb ciklus a Kitchen, a Juglar, a Kondratyev és a Braudel hullám. Létezik még számtalan másik is, hiszen a témával foglalkozó közgazdászok mindegyike el akart nevezni magáról egy hullámot, de ezek szóra sem érdemesek.

Az első a rövidtávú Kitchen-ciklus, amelyet készletezési ciklusnak is neveznek, ez egy körülbelül 3-4 éves hullámzása a gazdaság teljesítményének. A készletezés összefügg a rövidtávú készletfelhalmozással és a készletektől való megszabadulással, vagyis a cégek rövidebb távú szemléletével. A rövid távú Kitchen ciklus után, ami nem is egy igazi makrogazdasági hullám, következik időtávban a Juglar-ciklus, amely 7-13 éves és nevezik kereskedelmi ciklusnak is. Ezt már a 19. század hatvanas éveiben felismerték. Mélypontját túltermelési vagy éppen pénzügyi válságok mutatják. Egyébként a Juglar-ciklusok azok, amikre a politika képes reagálni, egyszerűen azért mert intellektuálisan és a politikai váltógazdaság szabályai szerint logisztikailag is ez a maximum időkeret, amit képes befogni. Amikor anticiklus politikáról, gazdaságélénkítésről, válságellenes csomagról beszélünk, akkor valójában ennek a hullámnak a gonosz oldalával való küzdelemről beszélünk.

A harmadik periódus az úgynevezett Kondratyev-, vagy hosszú hullám. A Kondratyev-hullám 50-60 éves távlatot fog át és felívelő illetve egy hanyatló időszakra osztható. Hogyan jutott a névadója ezeknek a hullámoknak a nyomára? Megvizsgálta az USA, Anglia és Franciaország árait, bérszínvonalát, kamatlábát, ipari termelését és nyersanyag felhasználását. Ezekből az adatokból bontakozott ki a szeme előtt egy másfél évszázadon át futó hullám, de emellett még az is kiderült, hogy a legtöbb forradalom és háború a fordulópontok környékén tört ki. Akadnak, akik a hosszú hullámokat négy fázisra osztják. Az első a tavasz fázisa, a gyors növekedés ideje: a munkanélküliség csökken, nő a termelékenység, és az árak viszonylag stabilak maradnak. A gazdaság dolgos ifjúkorát éli. A nyár időszaka elhozza a lelassulást, a gazdaság eléri a teljesítési és erőforráshatárait, beköszönt egy rövid figyelmeztető recesszió. A recesszió helyre rázza a gazdaságot, a társadalom megnyugszik, de szemlélete erősen fogyasztásorientált lesz, az árak elkezdenek az égbe szökni. Aztán a rendszer összeomlik és téli depresszió lesz úrrá rajta. Egy komoly három-négy évig tartó válságot egy évtizedes deflációs pangás következik. Ismerős?

Kondratyev-ciklust többféleképpen szokták magyarázni, egyesek szerint azért létezik, mert egy generáció  aktív munkában töltött életé 23-30 év, vagyis a ciklus egy alperiódusának időtartama. Mások viszont a nagy technikai találmányok, vagy a nagyberuházások (vasút, oktatás) hatásának a gazdaságban való végighullámzásához kellő időt rendelik a Kondratyev-ciklusokhoz. Vannak, akik szerint a következő Kondratyev-ciklus a nanotechnológiai forradalomra alapozott időszak lesz majd. Egyébiránt az eddigi ciklusoknak is megvan a technológia vezér innovációja, ami mindig képes volt egy új korszakot nyitni a történelemben. Az első ciklus (1790-1842) találmánya a gőzgép volt, a másodiké (1843- 1897) a vasút, a harmadiké (1898- 1949 a villamos energia és a gépkocsi, a negyediké (1950-2000) a repülő, atomenergia, biotechnika, stb. voltak.

A negyedik, leghosszabb ciklus felfedezése, ami a 20. század nagy gazdaságtörténésze Fernand Braudel nevéhez kötődik, az évszázados, úgynevezett szekuláris hullám. Ez a legmélyebb, szinte mozdulatlan struktúrák változása, ami csak 100-200 éves periódusokban, tehát igen hosszú időtartam alatt figyelhető meg. Igaz, a világ felgyorsulása miatt a hullámhegyek közelebb kerülnek egymáshoz, vagyis míg korábban 200 évig tartott egy ciklus, mára száz évre szűkülhet. Ez a hullám olyan nagy átfogó rendszerek változásait követi, mint a mezőgazdaság és az ipar egymáshoz viszonyított aránya, vagy a szolgáltatások és az ipar egymáshoz mért jelentősége.

A hullámhívők szerint a négy egymás alatt, mellett, mögött hullámzó ciklus adja meg a gazdaság, sőt a történelem ritmusát, és ha két hullám csúcsa, vagy mélypontja találkozik, az katasztrofális következményekkel jár az emberiség számára. A napóleoni háborúk utáni évtizedekben, Európa egyik legbizonytalanabb időszakában éppen egy évszázados és egy Kondratyev hullám csúcsai estek egybe. Az 1873-as tőzsde- és gazdasági válság egy Kondratyev és egy Juglar találkozása idézte elő. Az 1929-es világválság pedig egy Kondratyev-ciklus mélypontjára esett. Kondratyev egyébként szerencsésen időzített: 1926-ban jelentette meg az írását, akkor, amikor a Nyugat gazdasági fellendülése megtörhetetlennek tűnt. 1929-ben aztán mindenki rohant a könyvtárba a szovjet tervközgazdász cikkéért. A hetvenes évek olajválsága valóságos hullámtumultus volt: Juglar, Kondratyev és Braudel fordult egyszerre.

A ciklusok ilyetén elemzése sok hasonlóságot mutat a kabbalisztikával. Nem véletlen, hogy sok közgazdász pancserkedésnek tartja az egészet, ahogy az sem véletlen, hogy a közgazdászok másodvonala, aki arra nem volt képes, hogy a nevét valamelyik hullámnak kölcsönözze, elkezdte a hullámok közti matematikai összefüggéseket keresni és hirdetni. Így jutottunk az afféle igazságokhoz, hogy 1 Kondratyev = 3 Kuznets = 6 Juglar = 12 Kitchen.

Mindezzel együtt a ciklusok elemzése bevett gyakorlat a jövő előrejelzésében, és az esetek nagy részében hasznos is, ha kellően hidegfejjel alkalmazzuk. Abban mindenképpen segítenek, hogy elkerüljünk olyan rémisztően elhamarkodott kijelentéseket, mint, hogy a kapitalizmusnak vége…