Mit mondtak, mondanak az amerikai politikusok Európáról, Európa szerepéről, jelentőségéről vagy éppen jelentéktelenségéről, Amerikához való viszonyáról? Nyilvánvaló, hogy az egykori gyarmat, majd a nyugati világ fejletlenebb, gyengébb fele, amely hol csodálattal, hol megvetve nézi a világot gyarmatosító Európát, majd a megerősödő világhatalom, amely Európát oltalmazza a szovjet birodalom fenyegetésétől, mindig különbözőképpen tekintett az öreg kontinensre.
Minket természetesen elsősorban a jelen és a II. világháború utáni közelmúlt érdekel a legjobban. John L. Harper, a Johns Hopkins Egyetem professzora kiváló könyvében három nagy hatású huszadik századi amerikai: Franklin D. Roosevelt elnök, George F. Kennan diplomata és politológus, illetve Dean Acheson külügyminiszter Európa-képét foglalja össze. A három politikus vélekedése Európa jelentőségéről, szerepéről és ennek megfelelően a vele szemben alkalmazandó amerikai politikáról élesen különbözött egymástól. Roosevelt nézetei az amerikaiak eurofóbiáját testesítették meg. Véleménye szerint Európa ideje lejárt, az öreg kontinens az öregek otthonába való. Roosevelt majdnem annyira ellenségesen viszonyult a franciák önállósági törekvéseihez, mint a náci Németországhoz. Ellenezte Churchill európai integrációs ötletét is: az Egyesült Államoknak – vélte – nem áll érdekében egy integrált és önállóskodó Nyugat-Európa. Roosevelt világképe egy kvázi unipoláris világ volt, amelyben az Egyesült Államok formálisan az ENSZ keretein belül és a három másik hatalommal, Kínával, Oroszországgal és Nagy-Britanniával közösen, de a valóságban egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül az USA dominanciájára alapozva irányítja a nemzetközi viszonyokat. Roosevelt elgondolása ellentmondásos volt, mert egy gyenge Európát szeretett volna látni, de amerikai csapatokat nem akart az öreg kontinensen állomásoztatni, egyszerűen azért, mert nem tartotta fontosnak stratégiai szempontból, összevetve olyan vidékeivel a földgolyónak, mint a Közel-Kelet, a Távol-Kelet, Szaúd-Arábia vagy Irán. Az elnök meg volt győződve arról, hogy Európa a II. világháborúval örökre leírta magát, s geopolitikai szempontból teljesen és visszafordíthatatlanul irrelevánssá vált. Az ő idejében az európai integráció, az Európai Unió gondolata csak néhányak fejében létezett mint merész gondolatkísérlet.
A másik alapvető XX. századi amerikai hozzáállás Európához Eisenhower elnök és kiváló diplomatája, George Kennan (a szovjet birodalom jelentette veszélyekre figyelmeztető, később világhírűvé vált „hosszú távirat” szerzőjének) nevéhez köthető. Véleményük szöges ellentétben állt Rooseveltével: szerintük Európát nem gyengíteni, hanem éppen erősíteni kell, amihez elengedhetetlen az amerikai csapatok ideiglenes ott-tartása és Nyugat-Európa gazdasági és politikai integrációjának elősegítése. Csak így biztosítható, hogy Nyugat-Európa hosszú távon képes legyen ellenállni a Szovjetuniónak. Egy erős és gazdag Európa tudja csak megoldani a kettéosztott Németország problémáját és elcsábítani majd a kelet-európai csatlósállamokat is pozitív példájával – vélte. De fontos, hogy az amerikai jelenlét ideiglenes legyen és az európaiak ne puhuljanak el: ne szokjanak hozzá a gondolathoz, hogy Amerika úgyis és örökre megvédi őket. Eisenhower úgy fogalmazott az ötvenes években, hogy nem lehetséges és nem is kívánatos, hogy Európa egy megszállt terület legyen, amelyet külföldi légiók védelmeznek. Amerika feladata ezért az, hogy elősegítse egy harmadik erőközpont felemelkedését. Kicsit poétikusabban: Európa újra felemelkedését, amely Amerika barátja lesz, és segít neki megoldani a nemzetközi rend problémáit egy multipoláris rendszer keretein belül. De még az Európa barátjának számító Kennan is sokallta a franciák vehemens geopolitikai szándékait, amely során egy az USA-tól és a Szovjetuniótól egyaránt távolságtartó Európát akartak kiépíteni – ellenérzését úgy összegezte egy alkalommal: Gaullista volt egészen de Gaullig.
A Dean Acheson-féle Európa-politika az alárendelendő Európa és az egyenlő partnerré erősítendő Európa megoldások közötti kompromisszum, azok szintézise. A külügyminiszter szerint Amerikának Európa sorsa sokkal fontosabb annál, hogy alakítását nyugodtan rábízhatná az európaiakra. Ez még akkor is igaz lenne, ha a Szovjetunió és a hidegháború nem létezne. Ezért – és ez összhangban volt azzal, amit a legtöbb, reálisan gondolkodó európai politikustól hallott – létre kell hozni és meg kell erősíteni egy nyugati szövetséget, amelyben Európa nem játszik az USA-val egyenlő szerepet. Vagyis nem egy hárompólusú világrend jön létre, hanem az USA beinvitálja Európát a Nyugati Birodalomba. Acheson vélekedése lett a domináns a hatvanas évek Amerikájában, és az alábbi legfontosabb premisszákra épült: a nyugat-európai integráció egy bizonyos szintje hasznos a Nyugat számára, annak ellenzése amerikaellenességet váltana ki Európában, de az USA hegemóniáját meg kell őrizni, mert csak az tudja garantálni Európa függetlenségét az oroszoktól. A NATO, mint az amerikai domináns szerep garantálója és kivitelezője, a nemzetközi rend legfontosabb nyugati intézménye. Ezt a nemzetközi rendet Harper felemás duopóliumnak nevezi, aminek keretében Európa elismeri, hogy képtelen önmaga garantálni geopolitikai helyét és biztonságát, az USA pedig elismeri, hogy szüksége van Európára mint legfontosabb szövetségesére a világrend fenntartásában. Ez a paradigma évtizedekig fennmaradt, s ennek keretei között ment végbe az Európai Unió belső építkezése. Értelemszerűen a hidegháború befejeződése sok mindent átértékelt, így a nemzetközi rendet és benne az EU-USA kapcsolatok megítélését is. A nyugati világ a berlini fal leomlása után néhány évig győzelmi eufóriában élt. Rövid időre még a történelem is „véget ért”, legalábbis népszerű és széles körben elfogadták Fukuyama professzor tételét, miszerint a nyugati liberális demokrácia végső győzelmet aratott. Az Egyesült Államok megnyerte a hidegháborút, ami az európaiak számára azt jelentette, hogy geopolitikailag jelentősen leértékelődtek az amerikaiak szemében, akik végre a világ feltörekvő részei felé orientálhatták politikájuk fókuszát és elkezdhették az új egypólusú világrend megszilárdítását. Európa pedig elkezdhette szorosabbra fűzni belső szövetségét, bevezette az eurót, felvette tagjai közé a volt kelet-európai csatlósállamokat. Az Egyesült Államok unipolaritás mámorba került, és az annak kiélése közben őt ért sérelmek, sérülések okozta frusztrációjában (például az iraki konfliktus során) viszonya kiéleződött az európai országokkal. A féloldalas duopólium paradigmájának helyét a neokonzervatív Bush-korszak unipoláris világszemlélete vette át, egyszerűbben szólva: Amerika már nem érezte úgy, hogy szüksége lenne Európára a világ ügyeinek intézésében. A neokonzervatív Európa-képet a geostratégiai mérlegelésen túl morális értékítéletek is befolyásolják, vagyis Európa nem csak objektíve gyengül, de vezetői is azokhoz a puha és tehetetlen európaiakhoz hasonlatosak, akik a harmincas években ölbe tett kézzel nézték Hitler és a nácizmus hatalomra kerülését. Az európai dekadens társadalom, amely egy a teljes leépülés felé vivő posztmodern álomvilágban él. Ráadásul az európai politika folyamatosan szabotálja az USA – amely immár a nyugati civilizáció egyetlen hordozója és terjesztője (emlékezzünk az amerikai küldetéstudatra!) –nemzetközi politikáját és küzdelmét. A neokonzervatív elvek felülkerekedésének nyilvánvalóan kedvezett a szeptember 11-i merénylet után az amerikai politikai körökben és a társadalomban kialakult revánshangulat is. Amerika különböző katonai akcióit hol hűvösen, hol egyenesen elutasítóan fogadó vagy azokat szabotáló Európa rég nem tapasztalt Európa-ellenességet szított fel az amerikai kormányzatban. Richard Perle, egy befolyásos neokon (neokonzervatív) politikai tanácsadó véleménye jól visszaadja mindezt. Egy nyilatkozata szerint az európaiak nem hajlandók a hadiiparba fektetni, csak a saját kényelmük érdekli őket. Jóllehet világos, hogy szoros kapcsolatokra törekszik velük az USA, de mindez nem létfontosságú. Európa ódzkodása az amerikaiak túlhatalmától azonban egyáltalán nem a neokon korszakban alakult ki, a nyugat-európai, főleg a francia politikai körökben és a társadalom széles rétegeiben a II. világháború után folyamatosan tetten érhető volt. A francia kritika az amerikai „hiperhatalomról” sem a Bush-korszak idején fogalmazódott meg, hanem az Európával baráti kapcsolatokat ápoló Clinton-kormányzat időszakában. (Sőt, John Quincy Adams, a későbbi amerikai elnök már 1817-ben kijelentette, hogy egy napon az európaiak „veszélyes nemzetnek” fogják tekinteni.) A neokonokat – jóllehet nem ismerik ezt el – zavarja a tény, hogy Európa a puszta kemény erőre alapuló külpolitikai megközelítést nem fogadja el és több-kevesebb sikerrel, de alternatívát mutat a világnak. A neokon korszak mindenesetre magával hozott egy pszichológiai újdonságot az európaiak számára: az európaiak burkolt Amerika-ellenessége szinte természetes része volt a transzatlanti viszonyoknak, de az iraki háború idején aztán európai politikusok és részben az európai társadalom megtapasztalhatták ugyanezt az amerikaiak részéről. Az Obama-korszak egészen új Amerika–Európa-viszonnyal kecsegtet, amit nem csak a személyi változás valószínűsít, hanem az is, hogy egy új nemzetközi rend keretszabályainak lefektetése során elengedhetetlen lesz a kooperáció a nyugat két hatalma között.
Mit lehet mondani a jelenről, és hogyan látják az amerikai politikusok és közírók Európa jövőbeli geopolitikai szerepét és kapcsolatát az Egyesült Államokkal a XXI. század elején? Ismét csak sokféle teória létezik. Fareed Zakaria, a nagyhatású külpolitikai újságíró szerint az Európaiak jelentősen hozzájárulhatnának a világ stabilitásához azzal, hogy felveszik az EU-ba Törökországot, de mivel ezt lebegtetik, sőt valószínűleg sosem fog sor kerülni erre, a nemzetközi instabilitást növelik. Mindemellett és legfőképpen eljátsszák az esélyt, hogy Európa újra fontos geostratégiai tényezővé váljon.
Robert Zoellick, a magas rangú amerikai politikus, aki 2007 óta a Világbank elnöke, nagy népszerűségnek örvend Európában is. Az ő nézetei szerint Európa világszemléletét eltorzítja saját önképe. A nemzetközi tárgyalások és egyeztetések sikeres problémamegoldó eszközök az EU-kontextusban, de a világban nem mindenhol és nem minden esetben működőképesek. Az európaiak belterjes szemlélete óhatatlanul a status quo preferálást jelenti, legyen szó bármilyen nemzetközi kérdésről. Ez a szemlélet nehézzé teszi a gyorsan változó világhoz való alkalmazkodást. Az európaiak meg vannak győződve arról, hogy a világ megváltoztatására irányuló erőfeszítések eleve kudarcra vannak ítélve.
Henry Kissinger, az amerikai geopolitikai gondolkodást évtizedeken keresztül meghatározó egykori külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó, a jobboldali realista iskola tagja. Úgy látja, hogy a különbség Amerika és Európa között egyre nő mind a katonai képességek, mind a technológiai, mind a gazdasági fejlettség tekintetében, és Európa egy lejtőre került kontinens, amelyből hiányzik a politikai akarat és a képesség is, hogy a viharosan változó XXI. században hatékonyan képviselje geopolitikai érdekeit, de akár arra is, hogy megvédje magát. Mindezt tetézik még katasztrofális demográfiai kilátásai is. Első pillanatban nem sok különbséget látunk a realisták és a neokonzervatívok Európa-képe között, van azonban egy hatalmas különbség: míg a realisták sajnálják Európa lehanyatlását, addig a neokonok örülnek annak. Kissinger szerint a jövő világrendjét három nagyszabású geopolitikai folyamat (ahogy ő nevezi: forradalom) fogja alakítani. Egyrészt a nemzetközi rendszer súlypontjának áttolódása az Atlanti-óceántól a Csendes- és Indiai-óceán térségébe. Másrészt az, hogy a radikális iszlám átértékeli a hagyományos szuverenitás fogalmát. És végül Európa forradalma: vagyis a tradicionális európai nemzetállami rend átalakulása. Ami eredményezheti akár egy európai politikai unió létrejöttét is.
