Mint azt az amerikai neokonzervatív Robert Kagantól megtudtuk, az amerikaiak a Marsról, az európaiak a Vénuszról származnak. Az amerikaiak kemények, harcosak, az európaiak lágyak, konfliktuskerülők. Ez a mondat alaposan befészkelte magát a közvélekedésbe, ami nyilván némi történelmi szűklátókörűségben szenved, mert nem veszi figyelembe, hogy nincs még egy kontinens, ahol annyi háború dúlt volna, mint nálunk. Hogy csak kettőt említsek, itt tört ki mindkét XX. századi világháború.
Egy másik népszerű terminus technicusszal folytatnám: szinte nincs olyan külpolitikával foglalkozó cikk vagy könyv manapság, amely ne említené a Joseph Nye, amerikai politológus által divatba hozott kifejezéseket: a puha erőt és a kemény erőt. A puha erő a nemzetközi politikában azt a képességet jelöli, hogy egy hatalom (egy ország, egy régió) erőszak nélkül képes rávenni, ha úgy tetszik, elcsábítani más országokat (diplomáciával, gazdasági és kulturális kapcsolatokkal és hasonlókkal), hogy az ő értékrendjét, modelljét vegyék át. A kemény erőt, azt hiszem, nem kell magyarázni, ez utóbbi dinamitot, tankokat és bombázást takar. A gondolatsor – amelynek ma már rendkívül széles irodalma van és nagy népszerűségnek örvend – tovább is megy: Amerikát a kemény, Európát pedig a puha erővel azonosítja. Sokan egyenesen úgy vélik, hogy Európának teljesen le kellene mondani az erőszak (hard power) alkalmazásáról, mert az aláássa a soft power hitelét, és a problémás országok társadalmi rendjének, civil társadalmának és demokratikus intézményeinek újjáépítésére kellene koncentrálnia. Tömören: hagyjuk, hogy az amerikai tankok törjék az utat az európai értékek és az értékeket oda szállító európai politikák előtt. Ez persze a katonai szerepről való lemondás lenne, ami nem biztos, hogy minden EU-tagállamnak kívánatos politika, éppen ezért merült fel, hogy a védelmi politika lehetne az egyik olyan területe az EU-rendszernek, ahol a tagállamok két részre szakadhatnának: héjákra és galambokra – természetesen szigorúan önkéntes alapon.
Az 1995-ös srebrenicai vérengzés EU-katonák általi végigasszisztálása a puha erő és Európa kudarca volt, Irak a kemény erő és az amerikai külpolitika egyik legnagyobb fiaskója. Az előző Európát az európai összefogás, az utóbbi pedig Amerikát az atlanti kooperáció fontosságára ébresztette rá.
Kíváncsi voltam, hogy a közkedveltté vált és főleg Európában felkarolt elmélet, miszerint a puha erő a kemény erő felett áll a modern nemzetközi kapcsolatokban, kiállja-e a gyakorlat próbáját, s megkérdeztem amerikai beszélgetőpartnereimet, hogy hisznek-e a puha erőben. Politikai hovatartozásuktól függetlenül (leszámítva a szélsőséges neokonzervatív nézeteket vallókat) a válasz mindig igenlő volt. Arra a kérdésre, hogy hatékonyabbnak tartják-e a puha erő alkalmazását a külpolitikában, már kevésbé volt pozitív a válaszok eredője. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy a kettő ki kell hogy egészítse egymást, és Európa téved, ha azt hiszi, a világpolitikát meg lehet úszni katonai konfliktusok nélkül, ők maguk, az amerikaiak pedig tévednek, ha azt hiszik, mindent el lehet érni katonai erővel és fenyegetéssel.
Az Obama-kormány gyökeres változást ígér az EU–amerikai kapcsolatokban és az amerikai külpolitikában egyaránt. Az USA belátta, hogy már nem képes mindent egyedül megoldani, kooperálnia kell Európával, Kínával és Oroszországgal. Hillary Clinton az Obama kormányzat külügyminisztere egyik első sajtóértekezletén kijelentette, hogy alapvetően a puha erő alkalmazásában hisz. Puha erőre épülő új külpolitikát ígért szenátusi meghallgatásán is, és hozzátette: az elveket és gyakorlatiasságot vegyítő, és nem a merev ideológia irányította külpolitikát akar, s az új kormányzat a diplomáciára helyezi majd a hangsúlyt. „Amerikai nem tud mindent megoldani egyedül, és a világ sem képes megoldani sok mindent Amerika nélkül”, mondta. Clinton az USA rendelkezésére álló összes eszközt használni akarja, vegyítve a politikai, gazdasági, katonai, jogi és kulturális stratégiákat. Obama korábbi nyilatkozataival összhangban az Egyesült Államok az afganisztáni háborúra fog koncentrálni, és kivonja a csapatokat Irakból. Iránnal szemben új, a diplomáciára alapozó stratégiát alkalmaz, de a katonai erő alkalmazását sem zárja ki, az iráni atombomba létrehozásának megakadályozására. Az új kormányzat megerősíti a kapcsolatot olyan régi „barátaival”, mint Európa, Japán vagy India, valamint új szövetségeket is köt. Kínával és Oroszországgal szintén az együttműködés, és nem a konfrontáció a cél. Gyökeres, ha úgy tetszik „európai” fordulat ez a Bush-kormányzat külpolitikájához képest. Az új, már sokkal kevésbé marsi attitűdű amerikai diplomáciában tehát visszaszorul a vallásháború ideája, vagyis a terror elleni harc és a demokrácia globális terjesztése, általában kevesebb lesz a katonai erő alkalmazása és az ezzel való fenyegetőzés is. Ezzel szemben több erőfeszítés irányul majd amerikai részről a humanitárius katasztrófák megelőzésére. Az USA „visszatér” az ENSZ-be, a diplomácia újra divatba jön, véget ér az új és régi Európát (vagyis a barátokat és a kevésbé barátokat) megkülönböztető amerikai hozzáállás. Az USA elemi érdeke, hogy elkezdjen dolgozni az új világrend elveinek és intézményeinek kialakításán, amit megint csak a kooperációra és nem az egyoldalú érdekérvényesítésre alapozva tehet csak meg. A lágyabb, kooperatívabb Amerika-kép pozitív hatása szinte azonnal érzékelhető lett világszerte, és közvetlenül Obama megválasztása után (2005 óta először) az Egyesült Államok megelőzte Oroszországot az országimázs ranglistájn. Mindemellett a felmérés során 20 országban megkérdezett 13 ezer ember többsége még nem szimpatizált Washingtonnal. Az Obama beiktatását övező nemzetközi szintű örömujjongás ellenére az USA továbbra is rossz színben tűnik fel az emberek többségének szemében.
Az EU jelenleg távolról sem egy állam, nincs politikai és katonai hatalma, és az érdekek széttartása miatt nem minősül komoly globális tényezőnek. Ennek ellenére példáját részben követni látszik az Egyesült Államok, amely már nem elég erős ahhoz, hogy minden konfliktust egymaga és alapvetően erőszakos eszközökkel oldjon meg. Az európai önkép a puha erőről talán csak a katonai gyengeség megideologizálása, de mindaddig, amíg komoly nemzetközi konfliktusra nem kerül sor, mindenképpen hasznos és működőképes doktrína lehet. Hosszú távon nem lehet sikeres, ha nincs mögötte komoly katonai potenciál. Véleményem szerint Mars és Vénusz közeledni fognak egymáshoz, és ha nem is félúton, de valahol találkoznak. Vélhetően az okos erő lesz majd az új kulcsszó, ami ötvözi a puha és a kemény erő elemeit is.
