A nyugat legnagyobb baja az, hogy nem tudja, mit akar Kína. Az egész világ – beleértve a kínaiakat is - legnagyobb baja pedig az, hogy ezt Kína maga sem tudja. Nagyon sok szó esik manapság az új világrendről: multipoláris lesz-e vagy Kína és Amerika dominálja majd a világot egy G2-es rendszerben? A nagyhatalmak most igyekszenek megalapozni a helyüket a 21. századi világrendben és ennek megfelelően újradefiniálni önmagukat. Samuel Huntington a civilizációk harcának geopolitikájáról, Dominique Moisi az érzelmek geopolitikájáról beszél, én ebben a cikkben megvizsgálom az önkép és a percepciók szerepét a geopolitikában és felvillantok néhány lehetséges globális geopolitikai modellt is.
Ha megvizsgáljuk a globális hatalmakat, azt látjuk, hogy Európa fontos választás előtt áll: nagyhatalom akar-e lenni vagy egy kellemes, de irreleváns óriás Svájc. Minden jel szerint a második irányba sodródik majd, hacsak egy görög válság-szerű krízishelyzet nem mozdítja el egy szorosabb politikai integráció felé. A világ legrégibb civilizációját egykoron félgyarmati sorba taszító Európának számos, a saját jövőjére vonatkozó alapvető kérdést kell megválaszolnia. Van-e egyáltalán lehetősége, politikai súlya, képessége és megfelelő elszántsággal rendelkező politikai vezetése, ami szükséges ahhoz, hogy fontos szereplője legyen egy multipoláris világrendnek? Ez ma elég kétségesnek tűnik. Másrészről el kell döntenie, hogy milyen viszonyban lesz az Egyesült Államokkal, aki egyre kevésbé tartja fontos geopolitikai tényezőnek. Az ilyen kérdéseket „eldönteni” egy széttagolt és közös külpolitikával nem rendelkező Európa számára gyakorlatilag nem lehet. Ezeket a kérdéseket jobbára az élet dönti majd el. Véleményem szerint a közös kulturális gyökerek és nyugati értékrend nem csak jó alapnak számítanak, de szükségessé is teszik a szoros együttműködést a Nyugat két régiója között, amikor ennek az értékrendnek egy komoly kihívója – Kína - jelenik meg és válik egyre erősebbé.
Mi a helyezet az USA-val? Az amerikai hegemónia „évszázada” nem tartott tovább másfél évtizednél. Amerika gazdaságilag, ideológiailag és geopolitikailag is meglehetősen súlyos helyzetben van. Az amerikai imperializmus magabiztos kora véget ért, és tény, hogy az amerikai álom legfontosabb tényezője - a remény - is kezd tovatűnni az amerikai társadalomból. Niall Ferguson, a Harvard történész professzora az Amerikai Birodalom, az amerikai katonai, gazdasági és szellemi dominancia végéről beszél. Mindezt az USA természetesen nagyon nehezen fogadja el. Senkit se tévesszen meg Obama békülékeny stílusa, az Egyesült Államok valójában nem akar – mert nem akarhat – egy multipoláris világrendet. Ne felejtsük el, hogy az amerikai hegemónia valójában sokkal erősebb még ma is annál, mint ahogy a világ sőt maga Amerika – az amerikai társadalom és az amerikai politikai elit – gondolja. Az Egyesült Államok a világ leggazdagabb országa, messze a legnagyobb katonai hatalma, és – dacára annak, amit sok európai gondol – a legnagyobb puha erő (soft power) tulajdonosa és exportálója is. A világ GDP-jének 22 százalékát, Kína csak a 4,5, míg Oroszország mindössze az 1 százalékát állítja elő. Ráadásul, és ez nagyon fontos: az USA az egyetlen szuperhatalom, amely szuperhatalom akar lenni. Kína, Európa, Japánról nem is beszélve, mind menekül a szuperhatalmi státusz elől - mind különböző okokból.
Az öndefiníció kérdése meglepően fontos a 21. század geopolitikájában. Kína szenved a legjobban öndefiniálásának bizonytalanságától. A kínai gazdaság gyors növekedése a kínai társadalom stabilitásának záloga. Ha ez a növekedés akár 6 százalékra csökken, az komoly társadalmi feszültségekhez vezethet. A társadalmi feszültségek eszkalálódásától pedig mindennél jobban fél a kínai vezetés. Teljes joggal teszi ezt, mert annak a következményei messze túlmutatnának a kínai politikai vezetés bukásán. Kína sokat nyert a válságon, de ellentétben a közhiedelemmel nem a Nyugat relatív meggyengülése vagy pláne a globális kapitalizmus megroggyanása miatt, hiszen Kína lenne a legnagyobb áldozata a globalizáció visszafejlődésének. Hanem azért, mert a válság rákényszerítette a kínai vezetést arra, hogy olyan területekre is figyelmet és pénzt fordítson, amiket eddig teljesen elhanyagoltak, és ami társadalmi robbanáshoz vezet előbb-utóbb: a vidékfejlesztésre és a nyugdíjrendszer reformjára gondolok elsősorban. A kínai vidéki népesség szinte fekete-afrikai szegénységben él, de egyre inkább és egyre nagyobb frusztrációval érzékeli, hogy a társadalom egy része mesés gyorsasággal gazdagodik. Ráadásul több százmillió vidéki semmilyen nyugdíjra nem számíthat még ma sem. Eddig öregkorukban a velük egy háztartásban élő fiatalabb generációk gondoskodtak róluk, de a gyors társadalmi átalakulások során a hagyományos kínai családmodell is felbomlott, elszakadtak a generációk közötti ellátó-szálak.
Milyen geopolitikai konstellációk jöhetnek létre a 21. században? Először vessünk egy gyors pillantást a gazdaságra! A G2-es geopolitikai modell gazdasági megfelelőjét a Kimerika kifejezés (Niall Ferguson találmánya) ragadja meg a legszemléletesebben. Kimerika működésének lényege, hogy a két gazdaság teljesen (de pontos munkamegosztás szerint) összekapcsolódik: Kína termel, az USA fogyaszt, Kína kölcsönad, az USA kölcsönvesz, Kína hatalmas dollárkészleteket halmoz fel. Ez a párkapcsolat súlyos válságba került és nem csak az amerikai, de az egész világgazdasági egyensúlyt destabilizálta. Kína – ha még néhány évig sikeresen egyensúlyban tartja magát gazdaságilag és politikailag – könnyen kiléphet ebből a modellből és átállíthatja a fejlődésének bázisát saját hatalmas belső piacának fogyasztására, a rohamléptekben növekvő középosztály gazdagodására. Amerika ezt a modellt, lehet, hogy még a jelenleginél is veszélyesebbnek fogja majd tartani, hiszen ez eredményezi majd azt, hogy az ázsiai gigász gazdasága a saját lábán is meg tud állni. Ezután jöhet majd el a pont, amikor Kína gazdasági erejét és függetlenségét geopolitikai megerősítésére használja fel.
Ennek útjában azonban sok bizonytalansági tényező áll még, amik alapvetően Kína belső viszonyaival kapcsolatosak, de az biztos, hogy a G7/G8 korszak véget ért. Vagyis az amerikai hegemónia alatti egyértelmű nyugati világuralom kora ma már a múlté, de a jelenlegi G20-as modell is csak egy átmenti megoldás. Mi vár akkor a világra? Robert Haass szerint egy polaritás nélküli rendszer. Ez egy rendkívül instabil, egyértelmű globális hegemón hatalom, ráadásul világos erőviszonyok nélküli rendszer lenne. Ezt nevezhetjük G0-nak is.
A G2 vagyis egy amerikai-kínai tandem jelenleg riasztó ötlet a kínaiak számára. Egyelőre még tartják magukat a régi szabályhoz: csendben készülni és titkolni az erőt, legalábbis addig, amíg az már globálisan meggyőző mértékű. Addig a kínaiak több kárát látják a geopolitikai szerepük reklámozásának vagy a nyugat ez irányú csodálatának. Emellett azt sem szeretnék, ha az amerikaiak túl közel vonják magukhoz őket. Kínát egyébként távolról sem érte el a világ többi részére jellemző Obamánia: a kínaiaknak tökéletesen megfelelt a Bush-éra politikája. Ezzel együtt már sokan vannak Kínában (a katonai és az intellektuális kasztból egyaránt), akik szerint Kínának sokkal erőteljesebben meg kéne mutatni az izmait a világpolitikai porondon. De nem csak Kína vacillál G2-ügyben, hanem az amerikaiak is. Egyrészt elemi érdekük, hogy ne engedjék Kínát potyautazni globális kérdésekben és már csak biztonsági okokból is minél erőteljesebben bevonják őket a nemzetközi rend és főképp a globális gazdaság legfontosabb problémáinak megoldásába. Másrészt azt is látják, hogy ez kétélű fegyver lehet, és folyamatosan ingadoznak a Kínával szembeni engedékenyebb vagy keményebb fellépés kérdésében. Hasonlóan ahhoz, ahogy a hidegháború alatt az oroszokkal tették. Van még egy és rendkívül fontos analógia az amerikaiaknak a Szovjetunióhoz és Kínához való viszonyuk tekintetében: az orosz birodalom erejét is túlbecsülték évtizedeken keresztül és meggyőződésem, hogy most is ezt teszik Kínával kapcsolatban. Nincs biztos Kína-képük - de hogyan is lehetne, ha Kína sem tudja reálisan felmérni saját magát, a saját lehetőségeit és kilátásait.
A következő modell lehetőség egy rugalmas G3-as megállapodás, ami a kínaiak egyik felkapott ideája. Ebben Kína, USA, Oroszország, az EU, Japán vehetne részt valamilyen formában esetleg bizonyos kérdésekben eltérő összetételben, igények és lehetőségek szerint.
A lehetőségek sorát egy multipoláris világrend zárja, ami Európa kedvenc elképzelése. Ebben az USA és Kína mellett egyenlő erőként venne részt az EU, India és esetleg még további hatalmak. India e tekintetben érdekes helyzetben van: hagyományosan elzárkózó geopolitikai magatartása meg kell, hogy változzon ahhoz, hogy egy esetleges multipoláris rend jelentős tényezője legyen. Oroszország pedig teljesen pragmatikusan értelmezi a multipolaritás fogalmát: valójában bárkivel összeállna a második és a harmadik világban, akivel érdekei megegyeznek, de kétséges, hogy jelentős tényezője lenne-e, lehetne-e egy multipoláris világrend élvonalának. Azt sem árt tudnunk, hogy Kína – ellentétben Európával - a multipoláris világrendet 19. századi módon értelmezi: vagyis szuverén államok érdekszövetségét a globális hatalmi rend működtetésére, ahol az egymás ügyeibe való be nem avatkozás (vagyis a nemzeti szuverenitás) elve a legfontosabb szempont.
Nem világos tehát, hogy milyen világrend felé tartunk, de az bizonyos, hogy a Nyugat képessége arra, hogy a maga képére formálja a világot katonai, gazdasági erejével, illetve intézményei és általános értékrendje által, folyamatosan csökken. A nyugati intézmények és értékek az egész világ viselkedését és mindennapjait alapvetően határozták meg a múltban. Ma már nem így van. Az amerikai hegemónia, amely a berlini fal leomlásával indult az ikertornyok elleni merénylettel komoly szimbolikus csapást szenvedett: világossá vált a hegemón sebezhetősége, az iraki háború a világ Amerikáról alkotott képét és az amerikai haderő mindenhatóságába vetett hitét erodálta. Végül a gazdasági válság forrása is az Egyesült Államok volt, ami az amerikai kapitalista modell mindenhatóságába (sőt gyakran az életképességébe) való hitet annulálta világszerte.
Jóllehet, még mindig az USA a legerősebb globális hatalom és még sokáig az is marad, a nemzetközi erőviszonyokban jelentős elmozdulások várhatók. A globális erőviszonyok lehetséges modelljeiről már beszéltem, de még ennél is fontosabb kérdés a globális értékrend átrendeződése, vagyis az, hogy a jövő milyen értékek alapján működik majd. Ezek az értékek határozzák majd meg a nemzetközi intézmények működésén messze túlmutató, a napi életünket is érintő viszonyokat. Ez pedig még annál is fontosabb, hogy milyen lesz a nagyhatalmak erőmegosztása. A 21. század elején nem csak katonai kapacitások és gazdasági teljesítmények versenyét látjuk, de megjelent az értékek versenye is. A Washington-konszenzus alapértékei (szabad piacgazdaság, demokrácia) mellett egyre többen beszélnek a Peking-konszenzusról (tervezett piacgazdaság, többé-kevésbé felvilágosult diktatúra), mint potenciális alternatíváról. Az elvet, hogy a szabad verseny és a demokrácia kéz a kézben kell, hogy haladjon, ma már egyre többen kérdőjelezik meg Kína sikerét látva. És értelemszerűen a pekingi kívánatos modell lehetne nem csak Ázsiában, de Afrikában és Dél-Amerikában is. Az ázsiai értékek szószólói egyre hangosabbak, és ezzel párhuzamosan a nyugati társadalmak belefáradtak a demokráciába. Sőt egyre inkább megundorodnak a politikától és a politikai osztályaiktól, amelyeket mégiscsak demokratikus választások útján juttatnak hatalomba. Ha „ilyenek irányítanak és így”, akkor mi értelme van egyáltalán a szabad választásoknak”, kérdezik egyre többen Európában és Amerikában. Még arról sincs szó, hogy Kína tudatosan terjesztené a modelljét, mint globális megoldást, de a sikerek mintha önmagukért beszélnének, és egyre több nyugati véleményformáló kezd elbizonytalanodni a nyugati alapértékek megkérdőjelezhetetlenségében. Mihez vezet ez? Ahhoz, hogy a világ hamarosan elfogadhat egy valódi Harmadik Utat a nyugati demokrácia és a lemaradást és csődöt eredményező diktatórikus rezsimek mellett: a kínai vegyes modellt. Egy percig se legyenek illúzióink: ha a demokrácia, mint alapelv megkérdőjeleződik a globális értékrendben, akkor visszajön a régi vágású erőpolitika, mint általános elv, és minden bizonnyal a világnak fel kell készülni egy újabb militarizációs korszakra. A helyzetet tovább rontja, hogy Amerika egyre inkább függ gazdaságilag és pénzügyileg olyan országoktól, ahol nem demokratikus kormányok vannak hatalmon.
A globalizáció egyik frappáns definíciója az, hogy a pénz nyugatról keletre áramlott az elmúlt évtizedekben. A gazdasági hatalom pedig igen könnyen politikai hatalommá konvertálódik. Niall Ferguson a mai USA helyzetét az elgyengülő Ottomán Birodaloméhoz hasonlítja az 1870-es években, amikor is a túlterjeszkedő birodalom szinte az összes bevételi forrását biztosító eszközét eladta a külföldi befektetőknek, ami persze villámgyors bukáshoz vezetett. Szerintem azonban ez a hasonlat legfeljebb elgondolkodtató, de nem releváns, már csak a két birodalom gazdasági rendszerének hatalmas különbségei miatt sem.
Egyetértek viszont Robert Kagan történésszel: az ideológia még mindig számít a geopolitikában, és hozzáteszem, hogy a percepció is. Kína ereje részben azért olyan nagy, mert a világ erősnek látja, és egyre többen úgy gondolnak rá, mint a jövő domináns hatalmára. Az USA gyengeségét pedig részben az okozza, hogy gyengének tartják, még pedig nem utolsó sorban maguk az amerikaiak. Ezeknek a percepcióknak a radikális megváltozása radikális változást eredményezhet a valóságban is egy olyan időszakban, amikor a geopolitikában a legfőbb rendezőelv a bizonytalanság és az átmenetiség érzete.
Amerika nagyobb, mint amekkorának látszik és Kína kisebb, mint amekkorának tartjuk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem fog még sokkal nagyobbra nőni! 1820-ban, mielőtt az európai hatalmak leigázták volna Kínát, a Középső Birodalom a világ teljes GDP-jének harmadát állította elő, míg Európa csak a negyedét, és az USA mindössze a két százalékát. Vagyis jelenleg nem történik más, mint a normális rend visszatérése (a kínai politikai vezetés és a közvélemény mindenestre így tartja). Érdemes megvizsgálni azt is, hogy mi történt a 19. század közepén, amikor Kínát katonai erővel térdre kényszerítette a Nyugat, az előzmények ugyanis kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, ami jelenleg történik (csak az egyenlet néhány elemét kell aktualizálni). Kína tehát egy hatalmas és teljesen önellátó ország volt, amely azonban a világ legnagyobb exportőre is. Legfontosabb partnere a világuralmának csúcsán lévő brit birodalom volt. Mivel a kínaiak csak eladtak és semmit sem vettek, az angolok hatalmas kereskedelmi deficitbe kerültek és az egész világgazdaság egyensúly felborult. A brit birodalom ezüstkészlete Kínában landolt. Az angoloknak ki kellett találniuk egy exportcikket, amivel visszakaphatják az ezüstjeiket. Ez a termék az ópium lett, amit a világ első „multinacionális cége” a Brit Kelet-Indiai Társaság komoly mennyiségben termelni kezdett Indiában és piacra dobott Kínában. A kínaiak szívesen áldoztak erre az exportcikkre, de a kínai kormány érthető okokból minden eszközzel meg akarta akadályozni ezt. De amikor háborús konfliktusra került a sor, gyorsan kiderült, hogy katonai erő tekintetében képtelen felvenni a versenyt Európával. Kína elszegényedett, demoralizálódott és a kommunista rezsimnek esett áldozatul. A mélyponton, 1978-ban az egykori Középső Birodalom a világ GDP-jének mindössze egyetlen százalékát állította elő. Volt és van tehát honnan felfejlődnie. És Kína már nem csak gazdaságilag fejlődik rohamléptekben, de elkezdte felemelni a fejét és a nemzeti büszkeség ma már nem számít tabunak, sőt a heves nyugatellenesség is egyre gyakoribb. A 21. században azonban mindezt már nem az elnyomottak kisebbrendűségi érzése és frusztrációja fűti, hanem az a meggyőződés, hogy Kínának vissza kell térnie az őt megillető helyére, ami pedig a Nyugat előtt van. A kínai entellektüelek nagy része azonban jóval óvatosabb ennél, és úgy véli, Kínának semmi esélye arra, hogy domináns globális hatalom legyen: az ország szegény, és még évtizedekig az is marad, fojtogatja a korrupció, és a következő tizenöt évet hatalmas belső gondok kezelése foglalja majd le. Más szóval Kína bőven megelégszik majd azzal, hogy Ázsia legfontosabb hatalma legyen. Ami már önmagában komoly kihívás lehet, hiszen ehhez meg találni a modus vivendit a szintén gyorsan emelkedő Indiával. A megfontoltabb kínai gondolkodók szerint a világrendformálásban Kínától még jó darabig nem lehet és nem is szabad mást elvárni, mint, hogy megőrzi a saját stabilitását és nem zuhan társadalmi, politikai káoszba.
Már említettem, hogy a geopolitikai percepció kérdésének szempontjából kulcsfontosságú a gazdasági-társadalmi modellek megítélése, illetve versenye. Francis Fukuyama 2010-ben azt kérdezi, hogy a nyugati liberális demokrácia alapértékei univerzálisak-e, vagy mára már világossá vált, hogy mégsem? Tíz éve még gondolkozás nélkül rávágta volna, hogy természetesen igen, univerzálisak, de ma már kevésbé határozott. Megjelentek a világban jelentős antidemokratikus, vagy látszólag demokratikus rezsimek (gondoljunk Oroszországra, Venezuelára, vagy a sikeres modernizátor Kínára természetesen). Ezek valós alternatívák, létezhet-e tehát harmadik út? A válasza – amivel én is egyetértek -, hogy hosszú távon nem. De a jó öreg liberális demokrácia már nem az egyetlen üdvözítőnek tűnő út sok nyugati szemében sem. Kína egyszerűen túlnövi a Nyugatot és éppen a gyors növekedés az, ami konzerválja modelljét. Nyugaton egyre gyakrabban merül fel, hogy a gyengén teljesítő modern kirakatpolitika és demokrácia nem is képes a kínai modelléhez hasonló ütemű növekedést produkálni. Ez azonban valószínűleg átmeneti – jóllehet viszonylag tartós - jelenség.
A kérdésre, hogy Kína megváltoztatja-e geopolitikai rendet, a válasz határozott igen. Arra kérdésre azonban, hogy a geopolitikai játékszabályokat és a globális értékrend alapjait megváltoztatja-e majd, a válaszom az, hogy valószínűleg nem. Az elmúlt év – amely sokkolta Amerikát és Európát az elharapózó válság miatt – után tisztulni látszik a kép, és Nyugaton oldódni látszik a rettegés a kínai sárkánytól, aki végül is a nyugati intézmények, know-how és piacok átvételével, vagyis korántsem önerőből erősödik. Ez a sárkány most nem látszik olyan hatalmasnak, mint a közelmúltban. Ez tükröződik a politikában is: az Obama kormány a megengedő diplomácia időszaka után kemény fordulatot vett a Kínával való kapcsolatok hangnemében és gyakorlatában 2010 elejétől.
Ezzel együtt Kína mindenképpen kemény falat lesz a Nyugat számára, mert még sokáig (talán nagyon sokáig) elutasítja majd a nyugati normákat, miközben potyautazni fog a világrend különböző kulcskérdéseinek tekintetében, legyen az a valutaárfolyam, a klíma, vagy a nemzetközi békerendezés. A kínaiak természetesnek veszik ezt: miért kéne nekik a Nyugat kottájából énekelniük? Elég nagyok ahhoz, hogy úgy érezzék: saját szabályokat követhetnek. Ehhez járul még az a meggyőződés Kínában, hogy a Nyugatnak nagyobb szüksége van Kínára, mint fordítva. Ez pedig, főleg, ha fokozódó agresszivitással párul a nemzetközi diplomáciában, lehet, hogy végzetes tévedés lesz a kínaiak számára.
Az „Ázsia százada” egy rendkívül népszerű hívó szó a geopolitikában, amely a Nyugat hanyatlásának paranoiájával kéz a kézben jár. Mindkettő legfontosabb ideológiai mozgatórugója a Nyugat kisebbségi komplexusa. De bármilyen furcsa is: mégsem Kína ereje változtatná meg radikálisan a világot, hanem a gyengesége. Egy sikeres és békés Kína hatása a világrendre sokkal kisebb lenne, mint egy kudarcot valló, instabillá és esetleg agresszívé váló Kínáé.
Marján Attila
Geopoly
