Abortusz, kötelező szolgálat az európai hadseregben, a homoszexualitás törvénybe iktatása, adóemelés. Az írek nem csekély része hasonló ostoba tévhitek miatt szavazta le a felhígított európai alkotmányt 2008 nyarán. Még ennél is többeknek fogalmuk sem volt, miről szavaznak, de a status quo-t biztonságosabbnak ítélték, így behúzták az X-et a "nem" mellé. 2005-ben a franciák a jóléti állam megszűnésétől való rettegés (emlékezzünk a lengyel vízvezeték-szerelőre!), a hollandok pedig az iszlám bevándorlás okozta sokk miatt akarták megbüntetni a kormányukat és adták a világ értésére: nem kell nekik szorosabb európai integráció.

A népszavazások álszentségéről és destruktív hatásairól már tengernyi irodalom áll rendelkezésre. Ne legyünk szemérmesek: nem csak diktátorok és sanda pénzügyi befektetők tudnak mellékvágányra állítani országokat és térségeket, hanem az isten adta nép is, ha az elit nem megfelelően kezeli a sorskérdéseket. Hogyan lehet egy pár milliós kis ország közvéleményére - illetve annak véleményt nyilvánító részére - bízni a világ gazdaságilag legerősebb, félmilliárd főt számláló integrációjának sorsát, tudva, hogy a szavazás mindenről szólni fog, csak az új európai szerződésről nem? Nem a demokrácia győzelme volt a francia, a holland és az ír "nem", hanem Európa megakasztása. Illetve az európai integráció vezetői válságának a jele. Ha már népszavazás, akkor az összes tagállamban egyszerre kellene szavazni. Ha az írek (vagy bármely más tagállam polgárai) azt látják, hogy a dánok, portugálok, németek, magyarok is ugyanarról szavaznak velük együtt, a választás összeurópai jelleget kap, szétpattan a belpolitikai korlátoltság dohos aurája. Paradox módon a második , 2009-es ír népszavazás sikeressége a világválságnak volt köszönhető: az elmúlt két évtizedben hihetetlen életszínvonal növekedést megélő ír társadalom az ír csoda kipukkanásától annyira megrémült, hogy nagyon gyorsan belátta: mégis jobb neki, ha egy nagy nemzetközi közösség része.

Persze az európai népszavazások sorozatos kudarcaiban nem csak a demagógia és az ostobaság, de a szuverenitás feladása miatti aggodalom is óriási szerepet játszott. Ez pedig nem ír, vagy francia sajátosság. Valójában ezzel a témával el is érkeztünk Európa egyik legnagyobb dilemmájához: mi a fontosabb az európai népeknek, a nemzeti önállóság mindenáron való megtartása vagy az európai versenyképesség, és ezáltal a társadalmi jólét és a geostratégiai súly megőrzése szorosabb integrációval? Miért erőltetik az európai országok elitjei szinte egységesen saját szuverenitásuk csökkentését immár évtizedek óta? Azért, mert ez a jól felfogott érdekük, és ez Európa érdeke is. Az öreg kontinens gazdasági nagyhatalom, de politikai törpe, tagállamai erősen széthúznak külpolitikai kérdésekben, az erők szétforgácsolódnak a belső vitákban, és az USA vagy Kína egy civakodó és lassan reagáló szövetséget lát, ahol még mindig nem tudható, hogy ki a főnök és mi a telefonszáma. Sajnos ezen a Lisszaboni Szerződés és a két új politikai pozíció létrehozása (európai "elnök" és "külügyminiszer") sem változtatott érdemben. A közös védelmi politika még ma is csak nevében közös. De még ennél is érthetetlenebb az európai széthúzás a polgárok százmillióit közvetlenül érintő és egyre fontosabbá váló energiapolitikai területén. Az energiaszállító országokkal kötött külön kis alkuk csak egyes tagállamoknak jelentenek megoldást ideig-óráig, valójában Európa gyengeségét demonstrálják és konzerválják. Az EU rendkívüli sikere a közös pénz bevezetése és stabilan tartása. De ha megkérdeznének száz közgazdászt bárhol a világon, mit gondolnak arról a gazdasági integrációról, amelynek közös a pénze, de alig létezik adóharmonizáció, sőt a döntéshozatal az adózásban még mindig az egyhangúság elvére, vagyis a vétóra alapul, mind a száz azt mondaná: "ezek nem normálisak". Persze, a hadviselés, a diplomácia, a nemzetbiztonság, a költségvetés és az adózás a nemzeti szuverenitás sarokpontjai. A modern nemzetállam és a szuverenitás eszméje éppen Európában alakult ki évszázadokkal ezelőtt. Érthető, hogy nehéz túllépnünk rajta. De a kényszer majd ezen is átsegít. A nagy kérdés, hogyan.

Európa tekinthetünk úgy, mint egy áldott állapotban lévő nőre, aki a politikai unió magzatát hordja a szíve alatt. A túl korai születés a gyermek halálát, a túlhordás pedig mind a csecsemő, mind az anya végét jelentené. De Európára tekinthetünk úgy is, mint egy hermafroditára, aki még a mai napig nem tudja eldönteni, hogy államközi vagy föderális képződmény-e. Az előbbi típusban a tagországoké, az utóbbiban a közös intézményeké az irányító szerep. Az egyetlen bővítési forduló, amit nem kísért az integráció mélyülése, éppen a legnagyobb heterogenitást eredményező keleti bővítés volt. Ennek a történelmi lépésnek lett volna az ellensúlya az európai alkotmány. Alkotmány nem lett, lett egy az alkotmányra nagyon hasonlító képződmény: egy "Szerződés az EU működéséről". Tény, hogy az EU működik ugyan, de alapvető orientációs kérdésekben (akarunk-e politikai uniót, hol vannak az EU határai, mi az unió alapvető funkciója és célja) nincsenek világos válaszok. Ez pedig bénultsághoz, de ha a dolgok pozitív oldalát nézzük, lépéskényszerhez vezet. A status quo hosszú távon fenntarthatatlan, márpedig az új szerződés alig több mint a status quo konzerválása...

Az unió a jövőben több irányban is elindulhat: a "kétsebességes Európa", a "rugalmas Európa" vagy a "hálózat Európa" útján. Mind a három modell szakítást jelent a jelenlegi "monolit" Európa-modellel, melyben egységesen, minden tagra kiterjed az összes közösségi norma, és az összes tag részvételével folyik az integráció folyamatos mélyítése.

A kétsebességes Európa gondolatával egyre többen játszanak el, legutóbb például Nicolas Sarkozy, francia elnök. A koncepció abból indul ki, hogy a mind kiterjedtebb és heterogénebb EU-ban egyre nehezebb az egységes haladási ütemet fenntartani. Ezért azok a tagállamok, melyek gyorsabban kívánnak és tudnak haladni úgy dönthetnek, hogy létrehoznak egy belső "élcsapatot", s olyan területeket (pl. külpolitika, szociálpolitika vagy adózás) is közösségi fennhatóságba adnak, amelyeket mások nem hajlandók (nem képesek). Ilyesmire van már példa: az euró és Schengen. Az élcsapat lehetne akár az Eurózóna is.

A rugalmas Európa modellje annyiban hasonlít az előzőhöz, hogy kialakulnak olyan "magok", szövetségek, amelyek egy bizonyos területen előrelépnek. A részvétel ezekben is önkéntes és nyitott lenne. A különbség az, hogy itt nem egy "élcsapat" alakulna ki, hanem több, rugalmas, alkalmi, konkrét ügyekre alapozott partnerség, ami sokkal kevésbé lenne intézményesítve, mint a kétsebességes modellben. E modellhez még jelentős jogszabály-módosításra sem lenne szükség, hiszen már ma is van lehetőség az ún. "megerősített együttműködés" létrehozására, ha legalább a tagállamok harmada részt vesz benne és az együttműködés nyitott marad az összes tagállam irányába. Ez a megoldás jelentheti akár az EU alaptörvényének több részre bontását is: egy központi alapszerződésre, amit minden EU-tag aláír és további "szektorális" szerződésekre, mint pl. "Belügyek", "Külügyek", "Euró", aminek az aláírása opcionális lenne. Ez a megoldás azonban még bonyolultabbá tenné az EU-t, s kezelhetetlenné tenné az integráció dinamikáját.

A hálózat Európa a leghígabb integrációs modell, egy távoli jövőben alkalmazható megoldás, amikor az európai integráció határai már Európán is túlnyúlnak. Ebben a rendszerben "Brüsszel" koordinációs és alapszabályokat lefektető központ lenne, amely köré számos alregionális együttműködés csoportosulna. Az integráció krédója a szabadpiaci minimum lenne, de egyes tagok, tagcsoportok ennél sokkal messzebbre is mehetnének a harmonizációban és a koordinációban. Ebben az esetben a szavazati rendszer a legfontosabb alapkérdéseket kivéve diszkriminálna a belső magcsoport tagjai javára, intézményesülne az "örökös másodosztályú tagság" intézménye. A politikai unió létrejötte csak idő kérdése, a jelenlegi állapot nem tartható fenn sokáig. A világválság számos kérdés alapos átgondolására kényszeríti a döntéshozókat. A szorosabb integráció szükségszerűsége szét fogja törni a jelenlegi monolitikus integrációs modellt. Európa érdekét az szolgálná a leginkább, ha egy kétsebességes, de mindenki számára nyitott EU-modell jönne létre, amely képes lenne garantálni az egyensúlyt a rendkívül gyorsan kibővült és heterogénné vált uniót cibáló erők között. Lehetővé tenné egy döntésképes, egy hangon beszélő, markáns európai politikai integráció létrejöttét, de lehetőséget adna a lassabban haladóknak az erőgyűjtésre vagy a szelektív részvételre, ha úgy tetszik a szelektív tagságra. Mindezt úgy, hogy a rendszer nem válik iránytalanná, áttekinthetetlenné.

A második ír népszavazás tulajdonképpen a hosszú távú trendeket nézve elodázta a megoldást azzal, hogy az EU elkerülte az intézményi krízist, ami lehetőséget adott volna, pontosabban kikényszerített volna a radikálisabb átalakulást. Úgy tűnhet, hogy az EU időt nyert – de lehet, hogy valójában az idejét vesztegeti. Ezt a dilemmát a következő másfél évtized dönti el.