A "Vendégposzt" sorozatban a geopolitika, a futurológia, a világgazdaságtan, a klímakutatás, az energiakutatás területén kiemelkedő gondolkodók írásait szeretném folyamatosan közölni, másodközölni. Az alábbi posztot Hetesi Zsolt asztrofizikus küldte el nekem másodközlésre. Hetesi Zsolt a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport tagja és ő a téma egyik legfelkészültebb, legérdekesebb és legnépszerűbb hazai előadója jelenleg. Az interjúban az olajkor végéről, ennek várható gazdasági, társadalmi következményeiről, és sok más mellett az alternatív energiaforrások várható szerepéről beszél.
Sokan, és sokféle peak oilt, azaz olajhozam csúcsot jósolnak. Ön szerint mikor érünk el arra a pontra, amikor már nem tudja a világ növelni az olajkitermelést?
Bár korábban sokan megalapozatlannak nevezték az általam képviselt álláspontot, amely szerint még ebben az évtizedben bekövetkezhet a peak oil, ma már nemzetközi konferenciákon és nemzetközi szervezetektől is hallani hasonló vélekedéseket. Legutóbb például tavaly decemberben, a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) munkatársai „szólták el magukat”, hogy föl kell készülni a csökkenő olaj világára. Hogy pontosan mikor lesznek komoly problémák, azt igen nehéz megmondani, – hiszen például a gazdasági válság (az energiaigény csökkenésével) is módosította a várakozásokat – azt azonban még a legoptimistább előrejelzések is elismerik, hogy legkésőbb 2030 tájékán elérkezik az olajkitermelés csökkenése. Jelenlegi ismereteim szerint 2011-ig legjobb esetben is csak minimális termelésnövekedésre lehet számítani, utána azonban már egyetlen komolyabb mező munkába állítása sem várható. Vagyis ekkortól csak a régi mezők olajára lehet számítani, amelyek kiürülési rátája eléri az évi 7-9 százalékot. A gyakorlatban ez azt jelent, hogy néhány éves átmenti időszak után – amikor még különböző eszközökkel szinten tartható a kitermelés – évi 4-5 százalékkal csökken majd a kitermelt olaj mennyisége, miközben a világ energiaigénye folyamatosan növekszik.
Mire alapozza véleményét?
Adatokra. S ma már a Nemzetközi Energiaügynökség könnyűolajra vonatkozó jelentése is a fenti modellt tekinti érvényesnek. Ők ugyan azt állítják, hogy az olajpala, olajhomok és egyéb nem hagyományos olajforrások fedezik majd a kieső nyersolaj-termelést, de az adatok nem ezt mutatják, s a szervezetnél korábban dolgozó egyik munkatárs elismerte, hogy trükkökkel manipulálják az adatokat a pánik megelőzése érdekében. A II. Magyar Klímacsúcs előtti napon hoztak nyilvánosságra egy igen alapos és jól megalapozott, több modellel dolgozó brit tanulmányt. Eszerint 2014 után még a legkedvezőbb esetben is drasztikusan csökkenni fog a kitermelés mennyisége, a pesszimista forgatókönyv szerint viszont – s én ezt látom reálisnak – a csökkenés már 2012-től várható: itt szakad el igazán egymástól a kereslet és a kínálat. A jelenlegi olajmodellek többsége szerint 2015 után az olaj hozzáférés drasztikusan, évi 4-5 százalékkal csökken, ami azt jelenti, hogy 2020-ra az olajfelhasználás harmadát – napi 30 millió hordót – valamivel ki kell váltani, s egyelőre nem látok olyan technológiát, amely erre képes lenne.
Mi lesz mindennek a következménye?
Ha visszagondolunk az 1979-es, második nagy olajválságra, amikor az arab országok rövid ideig tartó bojkottja miatt kialakult 9 százalékos olajhiány az USA-ban csaknem a benzinjegy bevezetését eredményezte, az jó alapot ad a várható következményekre. Ehhez képest annyi lesz a különbség, hogy nem egyik napról a másikra szakad el egymástól a kereslet és kínálat, hanem néhány év alatt. De érdemes megnézni az olajár közelmúltbeli változását is. Az oil-price.net adatai szerint idén áprilisban nyolcvan dollár körül mozog a nyersolaj ára, ahova a tavaly márciusi mélypontot jelentő 30 dollárról kúszott föl. Ha azonban hosszabb időszakot tekintünk, akkor látható, hogy 2007 márciusától az ötvendolláros ár először lassan, majd egyre meredekebben emelkedett egészen a következő év nyaráig, amikor is elérte a válság előtti maximumot, valahol 150 dollár körül. Ezek a folyamatok azért meglepőek, mert – ha a kereslet-kínálati viszonyokat nézzük –2008-ban a százalékban alig mérhető keresleti-kínálati különbség volt a piacon, mégis fél év alatt megháromszorozódott az olajár. Ebben persze benne volt 20-30 százalék erejéig a spekuláció is, az irány és mérték azonban így is ijesztő.
Milyen hatással lesz ez a gazdaságra? Mit érez ebből a hétköznapi ember?
Ha a kereslet tartósan meghaladja a kínálatot, jelentős olajár emelkedés következik be, ami egyben újabb, a jelenleginél súlyosabb válságot jelent. Közgazdasági elemzések szerint az olaj áremelkedést szinte mindig gazdasági pangás, illetve válság követi. Nem mondom, hogy azonnal súlyos ellátási problémák lesznek, azt viszont igen, hogy komoly áringadozások várhatóak. A konkrét problémák majd a nagyobb terheléskor várhatók, például a fűtési szezon kezdetén. A jelentős olajár emelkedés az egész gazdaságra hat. De emeljünk csak ki egyetlen területet, a szállítást. Olyan mértékben emelkednek meg a fuvarozási költségek – hiszen a szállítás 95 százaléka olajalapú –, hogy már nem éri meg a világ túlsó feléről (de talán még néhány száz kilométerről sem) a nagyáruházba szállítani az árut. Így nem marad más, mint helyben termelni. De vajon képesek vagyunk-e megfelelő mennyiségben és minőségben helyben termelni a jelenlegi globalizált világban?
Mi lehet a megoldás?
A fenti forgatókönyv megvalósulása esetén olyan helyzetbe kerülünk, amelyre korábban soha nem volt példa. Volt ugyan paradigmaváltás, amikor például az energiatermelésben a szenet fölváltotta az olaj. Erre azonban nem azért volt szükség, mert elfogyott a szén, hanem azért, mert a gazdasági fejlődés megkívánta, illetve a geológiai eredmények lehetővé tették. A másik jelentős különbség, hogy nem létezett még globális termelés, illetve ennek eredményeként az állandó növekedési kényszer. Amikor megszűnik az olajbőség, nagyon gyorsan kellene alternatív energiaforrásokat üzembe állítani, amelyre nem sok esélyt látok. Nincs olyan kidolgozott és tömegesen alkalmazható technológia, amely pótolhatná a kieső olaj és gázmezők energiahozamát.
Sokan azt mondják, egyértelmű megoldást jelentene az atomenergia, s csak a zöldek ellenállása miatt nem építenek több atomerőművet.
Hangzatos mondatok, a laikusok el is hihetik, de tények sajnos nem igazolják ezt az optimizmust. Maga a technológia, akár még a jelenlegi szinten is biztonságos, és képes lenne az energia igények kielégítésére. Egy ponton bukik meg az elmélet. Nincs elég fűtőanyag. Az ismert uránkészletek hozzávetőlegesen 2025-ig képesek kielégíteni a várható igényeket, az utána következő időszakban már csak a feltételezett készletekkel együtt képesek erre. Jelenleg az éves urántermelés évi 40-42 ezer tonna, az erőművi igény cirka 60 ezer tonna. A különbséget a lerakatok, illetve a fegyverleszerelésből származó urán fedezi. Reális elképzelések szerint a termelés esetleg még 20 ezer tonnával növelhető, de annál nagyobb mértékben semmiképpen. Ez annyit jelent, hogy a Föld energiamérlegében az atomenergia a jelenlegi 6 százalékkal szemben 7,5 százalékkal részesedik majd. De ha csak az elektromos energiát nézzük ott is legfeljebb néhány százalékkal növelhető részaránya a mostani 11 százalékról. A feltételezett készletekkel pedig szerintem nem szabad számolni, hiszen amikor kimerül egy-egy mező, s szeretnék kibányászni az aktuális feltételezett készletet, általában akkor derül ki, hogy rossz volt a feltételezés, a készlet ugyanis nem létezik. Ez a tény számokkal bizonyítható.
Az atomenergia új technológiái sem jelentenek alternatívát?
Valóban léteznek újabb elképzelések, ezek azonban még nem kidolgozott technológiák, s gyorsan nem is fejleszthetők ki. Nézzük például az üzemanyagot termelő szaporítóreaktor kísérleteket. Ezzel a megoldással már közel negyven éve kísérleteznek, de komoly eredményt még nem értek el. Az eddigi egyetlen működő kísérleti reaktor öt év alatt 500 kg fűtőanyagból 501 kg-ot termelt, tehát látható, hogy a technológia még nem kidolgozott. A francia atomenergia ügynökség vezetője tavaly azt nyilatkozta, hogy 2040 körül indulhatnak az első szaporító erőművek. Akkor pedig már régen túl leszünk a következő olajsokkon.
És a fúziós erőművek?
Már közel fél évszázada ismert az elmélet, a napi gyakorlatban használható technológia azonban nem létezik. A pillanatnyi helyzetet jól jellemzi, hogy a franciaországi kísérleti fúziós erőmű projekt, a 400 megawattos Iter 2018 után tervezi az első plazmakísérleteket, s akkor még nagyon messze vagyunk az hétköznapi áramtermeléstől. Vagyis ekkor dől el, hogy miként valósítható meg az elmélet a gyakorlatban. Az első szakasz kísérleteire nyolc évet szánnak, s csak azután, ha a gyakorlat igazolja az elméleti várakozásokat, a második szakaszban kezdik el hidrogén 3-as izotópjával a kísérleteket. Áramtermelésre pedig csak 2028 után lehet számítani, de még ekkor is csak kísérleti jelleggel. Optimális esetben tehát a kísérleti szakaszt követően 2030 után várható a napi termelés beindítása. Másik probléma, hogy az üzemanyagul szolgáló – atomerőművekben előállított – tríciumból (hidrogén 3-as izotópja) összesen 26 kg van a Földön, egy 1 gigawattos fúziós erőmű éves működéséhez viszont 52 kg-ra lenne szükség. Tehát ez sem jelenthet megoldást, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a vázolt ütemterv csak akkor érvényes, ha semmiféle probléma nem merül föl a kísérletek során. Az is igaz persze, hogy lítiumból lehet a reaktorban tríciumot termelni, de ennek mikéntje, még csak papíron van meg. A mérnökök sokszor azzal intézik el a technológiai kérdéseket, hogy „amikor szükség lesz rá, majd megtaláljuk a megfelelő technológiát”. De hogy miként, azt senki nem tudja, s van egy olyan gyanúm, hogy akkor sem fogja tudni, amikor valóban szükség lesz rá. Ahhoz, hogy ennek az elgondolásnak realitása legyen, már most lépnünk kellene.
Ha az atomenergia nem, talán a megújuló energiák jelenthetik megoldást?
Elméletben kielégíthető a világ energiaigénye megújulókkal is, a gyors gyakorlati megvalósítást illetően azonban kétségeim vannak. Mert az kétségtelen tény, hogy az olajár bizonyos mértéken túli emelkedése kifizetődővé teszi a jelenleg még igen drága napelemes vagy szélenergia-termelést. Kérdés azonban, hogy van-e a világnak annyi szabad termelési kapacitása, hogy előállítsa a megújuló energiatermeléshez szükséges eszközöket viszonylag rövid idő alatt. Vagyis képesek vagyunk-e paradigmaváltást végrehajtani néhány év alatt. Nekem kétségeim vannak.
Mi az, ami akadályozza a megújuló energia nagyarányú fölhasználását?
Általános probléma a megújuló energiaforrásokkal, hogy energiasűrűségük jelentősen kisebb a fosszilis energiahordozóknál, ezért nemcsak az általuk termelt energia drágább, de az erőmű bekerülési költsége is magasabb, mint a fosszilis energia esetén. Egy közepes teljesítményű gázerőmű például néhány ezer négyzetméteren elfér, míg egy hasonló kapacitású tengerparti szélerőmű park több négyzetkilométert igényel, nem is beszélve a mostanában a figyelem középpontjába kerülő árapály-erőművekről. A másik fontos probléma, a skálázhatóság. Egy gázerőmű megduplázása például jelentősen kevesebb beruházást igényel, mint egy több négyzetkilométeres árapály-erőműé. A harmadik nehézség pedig, hogy a növekedési kényszerben szenvedő társadalom erőforrásaiból nem sok pénz és energia marad a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos fejlesztésekre. Ha pedig csökken a kitermelt olaj mennyisége, s ezért növekszik az ár, még kevesebb forrás jut a megújulók kutatására, termelésére, vagyis az amúgy is keskeny gazdaságossági ösvény tovább szűkül: a 22 csapdájába kerül a társadalom.
Vagyis nem lát megoldást az elérhető olajkészletek okozta energiaválságból való kitörésre?
Igencsak nehéz helyzetben lennék, ha nekem kellene megtalálnom a megoldást. Nem létezik ugyanis olyan technológia, amely biztosan megoldaná a jelenlegi globális világ energiaproblémáit. S ez csak a kisebbik nehézség. Nagyobb problémának látom, hogy sem hazánkban, sem a világban nem gondolkodnak komolyan a probléma megoldásán. Nem készülnek olyan számítások, amelyek a biztos tényeken alapulva jelzik előre a világ energiaszükségletét, s ehhez rendelik a ténylegesen megtermelhető energiamennyiséget, illetve hogy mely energiahordozóval mekkora mennyiségben lehet energiát termelni, s annak mekkora költségei vannak. Túlságosan sok a becslés, és kevés a kézzel fogható és igazolható tény, ami alapján bizakodó kijelentéseket tehetnének a döntéshozók.
Van-e realitása a kisközösségi, családi megújuló energia rendszereknek?
Értelmük lenne, de ha az ilyen célra alkalmas eszközök gyártására hirtelen kellene átállni az iparnak, az komoly nehézségeket okozna. Egyértelműen nincs olyan kapacitás, amely képes lenne kielégíteni a tömeges igényeket. Régebben például kiszámoltuk, ha a világ energia igényeit napelemmel szeretnénk kielégíteni, akkor a Föld összes üveggyárának több tíz éves termelésére lenne szükség a napelemek gyártásához. Vagyis a feladat megoldása lehetetlen.
És a hazai lehetőségek?
Köztudott, hogy hazánk energiafüggősége az átlagosnál is nagyobb, hiszen energiaigényünk jelentős hányadát orosz forrásból érkező kőolajból és földgázból fedezzük. Ezt a függőséget jelentősen csökkenteni kellene, s ebben lehetne jelentős szerepe a megújuló energiának. Problémát jelent, hogy nem készültek még számítások a kiaknázható megújuló energiaforrásokról. Saját szorgalomból, kollégáimmal hozzávetőleges számításokat készítettünk a hazai megújuló energiaforrásokról. Ezek szerint az elkövetkező húsz év során az energiaigénynek, 20, maximum 40 százalékát lehetne kielégíteni megújuló forrásokkal. (Számításaink persze nem elég részletesek, nincsenek meg regionális bontásban, de úgy gondolom, az arányokat jól érzékeltetik.) Tudni kell azt is, hogy ezek a számok elméleti határokat jelentenek, vagyis hogy ilyen arányok eléréséhez minden forrást maximálisan ki kellene használni. Olyan hatalmas beruházásokra lenne szükség – például több száz biogáz üzem munkába állítására, és legalább ezer négyzetkilométernyi koncentrált naperőművekre –, amelyek a gyakorlatban elképzelhetetlenek.
Mely területeken lát lehetőséget reális fejlesztésekre?
Két olyan terület létezik, amely szóba jöhet. Leggyorsabban megvalósítható és reális elképzelés az ország biomassza potenciáljának kiaknázása. Úgy látom, ennek megvalósításával a hőenergia termelésből a földgáz egy része kiváltható lenne, hiszen a biomassza viszonylag jó hatásfokkal helyettesíti a földgázt: egy kilowatt kapacitású biomassza kazán 860 wattnyi földgázt vált ki. A geotermikus energiának még ennél is jobb a hatásfoka, a földből előtörő meleg teljes egészében hasznosul. Ebben az esetben a vízkövesedés megakadályozása jelenti a legnagyobb nehézséget. Ha ezt sikerül megoldani, ami ezért nem megoldhatatlan feladat, akkor a geotermikus hőhasznosítás nagyon jó alternatívája a gázüzemű hőerőműveknek.
Egészen más a helyzet, ha ezen energiahordozók elektromos áram termelési képességét nézzük. Egy kombinált ciklusú erőművel szemben, ahol a földgáz 52 százalékban hasznosul, a biomassza erőmű hatékonysága alig éri el a 30 százalékot. A geotermikus energia pedig 100 Celsius-fokos vízhőmérséklet alatt használhatatlan elektromos energiatermelésre, mert nem tudja meghajtani a turbinákat. 100-150 fok között kétciklusú erőművet kell építeni, amikor alacsony forráspontú, segédközeges gőzt, gázt használnak, ekkor viszont alig 3 százalékos a hatékonyság. A másik fontos tényező az energiahatékonyság, amellyel jelentős mennyiségű energia elfogyasztását spórolhatjuk meg, mert továbbra is igaz a mondás, az a legjobb energia, amit el sem használtunk. Ebben az irányban már tettünk lépéseket, de ez nem elég, az erőfeszítéseket fokozni kellene.
A vízenergia hazai hasznosítása nem jöhetne szóba?
A Bős–Nagymaros vízerőmű óta ez a kérdés elsősorban politikai, tehát kevés a realitása, hogy bármelyik kormány is komolyan fontolóra venné a magyar oldal megépítését. De ha szűken szakmai szempontból értékeljük, akkor is kétségek merülhetnek föl megépítésével kapcsolatban. A nagymarosi erőmű teljes kapacitása 190 megawatt lenne, ami a Paksi Atomerőmű kapacitásának alig 10 százaléka. Üzembe állításával viszont egészen Budapestig folytonosan változó vízmagasságot eredményezne, s jó eséllyel kiszáradnának a partmenti vízkinyerő helyek. Ha pedig Fajsznál visszaduzzasztanánk a folyót – ahogy azt néhányan javasolják – akkor pangó, állott víz adná a főváros vízbázisát.Valamennyi energiát ki lehetne nyerni a hegyi patakokból is, de csak sok kisebb erőművek megépítésével, tehát a vízenergiának inkább kisközösségi hasznosítása tűnik logikusnak. Ezen kiserőműveknek nem nagy az összesített teljesítménye, országosan talán 30-50 megawatt, ha nagyon ügyesek vagyunk, esetleg föl lehet tornászni 80-100 megawattra. Tehát komoly segítséget ez sem jelentene.
Jelenthetne esetleg megoldást az egyéni, kisközösségi megújuló energiatermelés?
Az energiafölhasználás egy részét mindenképpen kiválthatnák ezek a mikro rendszerek, de az így termelhető energia csak egy részét jelenti a teljes energiafölhasználásnak, semmiképpen nem jelentene megoldást az egész társadalom problémáira. És itt megint oda jutunk vissza, hogy amíg konkrét tervekkel és számításokkal nem készülünk föl az olajszűkére, addig csak a csodában reménykedhetünk. Hirtelen, magától nem jön létre az a technológia, amely megoldja az energiaproblémát. Konkrét tervekre és széleskörű összefogásra lenne szükség.
Az interjú eredetileg a www.ujenergiak.hu oldalon jelent meg 2010. április 23-24-én.
