1944 karácsonya előtt vagyunk néhány nappal. Mindenki tudja, hogy a németek elvesztették a háborút, sőt az amerikai katonák már abban bíznak, hogy karácsonyra hazatérhetnek. A németek azonban egy utolsó nagy támadásra készülnek az Ardennekben, aminek vezetésével Martin Hessler páncélos-ezredest bízzák meg. Mindez csak egy film, A halál ötven órája című amerikai film alaptörténete. Hessler ezredest a hirtelenszőkére hidrogénezett, metsző kékszemű Robert Shaw alakította, akinek a filmben egy szinte gyerekekből álló páncélos dandárt kellett győzelemre vezetnie. Hesslernek nincsenek illúziói, amikor végignéz a rémült és tapasztalatlan parancsnokain, akiket felsorakoztat a támadás előtt. Aztán a sorból valaki énekelni kezd egy harci indulót és a lábával verni kezdi a ritmust. Egy perc múlva már zeng az egész hangár, ahogy teli torokból énekel és dübörög az összes katona. Végül Hessler is bekapcsolódik az őrületbe, és akkor a jéghideg szemeivel belenéz a kamerába. Nos, ez az a pillanat, amikor minden nézőnek kiesik a kezéből a söröskrigli - leginkább a németeknek, akiket évtizedek óta kísért ez a pillantás.
A borzalmas történelmi teher miatt a német polgárok és a német politikai elit számára a hadsereg és a hadviselés kérdése még a mai napig szinte tabunak számít. Köhler államfő megpróbált a kérdésről beszélni, de egyetlen nyilatkozat elég volt ahhoz, hogy lemondani kényszerüljön.
A német katona definíciója: állampolgár egyenruhában, a Bundeswehr hivatalos missziója Németország és a német állampolgárok megvédése politikai zsarolásoktól és külső veszélyektől a kézikönyv szerint. A német hadsereg emellett hozzájárulhat az euró-atlanti térség békéjének és stabilitásának fenntartásához is.
Valójában a német közvélemény szinte tudni sem akar arról, hogy létezik a hadserege. Egy közelmúltbeli közvélemény-kutatás szerint a németek 76 százaléka szeretné, ha megkurtítanák a hadi költségvetést. Minden külföldi katonai akcióban való részvétel kényes kérdésnek számít és komoly belpolitikai hullámokat vet. A német csapatok távoli országokban való bevetése nagyon sok német számára elfogadhatatlan. Erre a legjobb példa az afgán háború, amiben a German Marshall Fund felmérése szerint a németek 75 százaléka nem hisz (szemben a Törökországot is magában foglaló 62 százalékos összeurópai átlaggal). Jellemző, hogy Horst Kohler államfő volt az első, aki a múlt héten háborúnak merte egyáltalán nevezni az Afganisztánban zajló "eseményeket", mert addig mindenki tartotta magát a német politikai közbeszédben alkalmazott "fegyveres konfliktus" terminológiához. Kohler kényesnek számító kérdéseket vetett fel, véleménye szerint Németországnak, a világ egyik legnagyobb kereskedő nemzetének, ha kell katonai erővel is fel kell tudni lépnie, amennyiben a világ más részein szélsőséges szervezetek tevékenysége a német nemzeti érdekeket sérti, vagy regionális instabilitást okoz.
Németország gazdasági és politikai súlyához képest egy katonai törpének számít, mert a második világháború után folyamatosan arra törekedett, hogy katonai szerepét, jelentőségét még a külpolitikai profiljánál is alacsonyabb szinten tartsa. Az Európai Unió fél évszázadon át kész tényként kezelte, hogy az Egyesült Királyság és Franciaország – nagyon gyakran élesen különböző – külpolitikai agendája határozta meg a kontinens külpolitikai jellemzőit. Németország látványosan háttérbe vonult. Mindez kéz a kézben járt azzal a ténnyel, hogy az EU-nak gyakorlatilag alig volt közös külpolitikai és katonapolitikai profilja. Európának a mai napig nincs telefonszáma, amit az amerikaiak felhívhatnának, és számtalan kritika éri amiért lassan, akadozva és vonakodva vesz csak részt a nemzetközi katonai konfliktusok elhárításában.
Az Európai Unió most markánsabb külpolitikai és katonapolitikai koordinációra törekszik, aminek egyik kézzelfogható fejleménye, hogy jelenleg zajlik a Lisszaboni Szerződés alapján az egységes Európai Külügyi Szolgálat felállítása. Természetesen ettől komoly és gyors áttörést naivitás lenne várni. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy Horst Köhler kezdeményezésére éppen most indult vita Németországban arról, hogy a jövőben milyen nemzetközi szerepe legyen a Bundeswehrnek. A német hadsereg szerepvállalásáról beszélni még egy államfő számára is rizikós dolog: Köhler egyik percről a másikra lemondott, amiért – szavai szerint – félreértelmezték a nyilatkozatát. A lemondástól függetlenül, sőt ez miatt még inkább, a vita tovább fog folytatódni.
A német katonapolitikai szerep megerősödése, illetve az ennek való kommunikálása minden bizonnyal sokaknak okoz majd fejtörést Európa-szerte, mindenekelőtt Franciaországban. A dilemma az, hogy összeurópai szinten, az európai kül- és katonapolitikai profilnak mi a jobb: egy erősen önkorlátozó Németország vagy egy olyan, amelyik valós erejéhez mérten járul hozzá a közös politikai és katonai agendához? A másik kérdés persze még mindig az, hogy lesz-e valaha is közös európai profil?